A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

Csak egy percre. BATTA GYÖRGY, a Kis Építő főszerkesztőjé­nek nevét először újságíróként, majd köl­tőként ismerte meg a hazai közvélemény, az utóbbi években azon­ban színműveivel is je­len van irodalmunkban. Töklámpás című me­sejátékát, a MATESZ-ban tartott ősbemutató után, szeptember vé­gén a budapesti Gyermekszínház is műsorára tűzte. — Miként fogadta a budapesti közönség a Töklámpás premierjét? — Saját darabom fogadtatásáról nagyon ne­héz véleményt nyilvánítanom. Annál is inkább, mert úgy érzem, hogy továbbra is még csak tanulom a drámaírás mesterségét. Annyit azon­ban mégis megállapíthatok, hogy a Töklámpás­sal nem vallottam szégyent, és ez nemcsak az én véleményem. — A bemutató előtt milyen érzelmekkel foglal­tál helyet a Gyermekszínház nézőterén ? — Lámpalázam, feszültségem legfőképpen abból eredt, hogy tudatában voltam: nemcsak magamat, hanem mindenekelőtt egész nemzeti­ségi kultúránkat képviselem. — Van-e tartalmi változás vagy a színpadi megvalósulás eszközeiben föllelhető különbség a komáromi és a budapesti előadások között? — Tartalmi változás tulajdonképpen nincs, csupán néhány apró részlet vált kidolgozottab­bá, ami egyrészt saját, komáromi tapasztalata­imnak, másrészt Juhász István dramaturgiai munkájának köszönhető. Nyilassy Judit, a Tök lámpás rendezője más eszközökkel dolgozott, mint a mi Holocsy Istvánunk. Dehát ez termé­szetes, hiszen ahány társulat, annyi rendezői elképzelés. — Kik játszák a főbb szerepeket? — A főbb szerepeket Rovó Terézia, Korcsmá­ros György, Sirkó László és Andai Kati játsszák. De jó színvonalon szerepel a többi művész: Marschek Ottilia, Kassai Ilona, Móni Ottó, Rindt Rudolf és G. Szabó Sándor is. — Bizonyára részt vettél a budapesti előadás próbáin. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? — Ötször voltam ott a próbákon s rengeteget tanultam közben. Nem tudom mikor írok újabb darabot, de hinni szeretném, hogy valamit meg­értettem abból, amiről „színházi varázslat" né­ven beszélünk. — Kérlek mutasd be a budapesti Gyermekszín­házat! — Ez a társulat Magyarország egyetlen gyer­mek- és ifjúsági színháza. Aránylag népes gárda van itt együtt, amely nagyon kemény munkát végez a bemutatók előtt. Kulcsembere Nyilassy Judit rendező és igazgató, aki a kissé mostoha körülmények között is azt vallja, hogy a gyer­mekszínház jelentősen gazdagítja a cseperedő emberkék érzésvilágát. — Véleményed szerint a szüleikkel Budapestre látogató dél-szlovákiai gyerekek is megtekinthetik az előadást? — Sokan fordulnak hozzám azzal a kérdéssel, mondjam meg, mikor játsszák a darabot. Jólesik ez az érdeklődés, de én annak örülnék igazán, ha a MATESZ a mi tájainkon vinné el a Töklám­pás üzenetét mindenüvé, tehát Gömörbe és a Bodrogközbe is. A pesti Gyermekszínház egyéb­ként a Paulay Ede utcában, az Operával szem­ben található, és az előadások zöme hétvégén, délelőtt fél tizenegykor és délután háromkor van. (mtk) Fotó: Prandl 22 Hordták tudósok, hivatalnokok, orrukra bigy­gyesztették kékvérű dámák és kikapós hölgyi­kék — a szemüvegtörténetei „évkönyvei" az idestova nyolcszáz éves okulárét legalább any­nyira divatjelenségként tartják számon, mint optikai felfedezésként vagy látásjavító eszköz­ként. Pedig a szemüveg elterjedése és késői karrierje egyáltalán nem diadalútnak indult... „Aki szerencsétlenségére rövidlátó, annak ott a szemüveg: az angol s német dámák fölöttébb bátran viselik, olybá tűnnek vele, mint megany­nyi szabadságos egyetemi professzor" — így írt 1891-ben a Margherita című hölgyújság. A sze­müvegviselés évszázadokon át a férfiak kivált­sága volt, sem az irodalom, sem a képzőművé­szet nem ismer olyan nőket, akik okuláréval az orrukon jártak volna. A XVIII. — XIX. századig kell várnunk, míg a dámákon is feltűnik a szemüveg. Sokszor csupán merő kacérságból hordták, hiszen a szebbik nem már akkor is tudta, hogy a szemüveg öltöztet. Ebben a kor­ban a teknőcnyelű tornyon volt a divat: az ovális, ritkábban négyszög alakú lencséket hosszú, egyenes nyélre szerelték. A korabeli ábrázolásokon középkorú, sovány, kissé sótlan küllemű hölgyeket láthattunk: ha orcájukhoz emelik az okulárét, arckifejezésük kérdést, fele­lősségre vonást sugall, ha csak tartják a levegő­ben, emelkedett felüllátásukat fejezik ki vele. A rajzokon, karikatúrákon csak az anyós visel szemüveget, tekintélyt parancsolót hatalma­sat, melynek kettős nyele vékony szálon füg­gött a nyakában. Aztán a legutóbbi időkig a szemüveg ismét eltűnt a női orrokról. Nem is olyan régen még a hölgyek a moziban megvárták, míg a terem elsötétül, hogy lopva föltehessék szemüvegü­ket, amint aztán a filmvásznon a hős és a hősnő az utolsó csókban forrt össze, gyorsan kézitás­kájukba csúsztatták a pápaszemet, látványosabb, annál jobb, és az sem baj ha voltaképpen nincs is rá szükségük. Talán nem vagyunk rosszmájúak, ha megkockáztatjuk az állítást: a szemüveg története legalább annyira divattörténet is, mint az optika fejlődésének a regénye. A szemüveg forgandó szerencséje érdekes anyagot szolgáltathat a gondolkodásmód válto­zatait kutatók számára. A mi látáshibás gyere­keinknek már nem kell eltűrniük az iskolatársak gúnyolódásait és a lányok lekezelését, mint nagyapáiknak kellett. Két-három nemzedékkel korábban ugyanis a vicclapok módszeresen pápaszemmel ábrázol­ták a pipogya alakokat, az irodakukacokat, tornából felmentett eminens diákokat és más szerencsétlen flótásokat. Közéleti személyisé­gek a világért sem hagyták magukat szemüveg­gel lefényképeztetni, inkább vaksin hunyorogva bámultak bele a lencsébe. Egyetlen politikus vagy színész sem lett volna hajlandó beismerni, hogy rövidlátó és szemüvegre szorul. Ha viszont valakit Harold Loydnak hívtak, az már nyugodtan megengedhette magának a sze­müveget, jó nagyot, feltűnőt is. Hozzátartozott a komikus maszkjához, szinte mesterségének kelléke volt, de divatot is teremtett vele: 1920 és 1930 közt a nagy, teknőcutánzatú celluloid keretes jellegzetes „Harold Lloyd szemüveg" elterjedt az egész világon, s akinek szüksége volt rá, minden zavar vagy szégyenkezés nélkül viselhette. A színész ráadásul fiatal volt rokon­szenves. Megdőlt az öregség és a szemüveg évszázados asszociációja. A szemüveg története tele van ehhez hasonló árnyalattal, aprósággal , előítélettel. Ma már megdőltek az előítéletek, nem szánakozunk, vagy gúnyolódunk a szemüvegeseken. Nem könnyű elemezni e fordulat összetett és össze­mosódó motívumait. A rokonszenves példaké­pek hatása mellett — akik természetesen ko­rántsem csak színészek voltak — szerepe volt a megnövekedett egészségügyi tudatosságnak is, a „szemüveg — intelligens ember" asszociációk­nak is, de a „szemüveg — tekintély" vagy a „szemüveg — finomság" kliséknek is. Amellett a mai élet gyakran megköveteli a fizikai értelem­ben vett éleslátást: gondoljunk csak az autóve­zetésre; a látásjavító eszközök ezért sokkal szélesebb körben használatosak, sokkal kevés­bé „szúrnak szemet". Hogy az előítéletek még­sem teljesen sorolhatók csupán a kezdetek kiforratlan jelenségek közé, annak illusztrálásá­ra legyen elég egyetlen idézet. Goethe egyszer bevallotta, hogy egy szemüveges ismeretlen rosszkedvet ébresztett benne: „Mit tudhatok arról az emberről, akinek nem látom a szemét miközben beszél, mert lelke tükrét két csillogó üvegdarab takarja?" A vallomás kelte 1831. április 5. íme megint csak a gyanakvás. Pedig Goethe korában már századok óta ismerték a szemüve­get. Születésének pontos dátuma ismeretlen; egyesek szerint a XIII. század végén már hasz­nálták, mégpedig először Itáliában. Vagyis Dan­te ismerhette, akár hordhatta is volna a szemü­veget, de nem ejt róla szót, aminthogy később is mellőzik olyanok, mint Marsiglio Ficino, a filozófus, Leonardo da Vinci, akik igencsak fi­gyelemmel kísérték a világ dolgait. Egészen a XVI. század végéig kell elmen­nünk, hogy először olvas­hassunk a konkáv és kon­vex üvegek szerepéről a látás javításában. Minden technikai magyarázat nélkül, de emlí­tést tesz a szemüvegről Giovanni Simonetta, a Sforzák titkára egy 1466-ban írt levelében. Nor­mandia és Burgundia hercegeinek vagyonleltá­raiban is előfordul a szemüveg, 1400 körül. Ennél korábbi az első képzőművészeti doku­mentum, amely szintén olasz. Tomaso da Mode­na egy freskójáról van szó, 1352-ből, amely a trevisói San Nicolo-templomban látható. GOETHE VALLOMÁSA Néhány éve viszont a nők szinte büszkén viselik hatalmas szemüvegüket: minél nagyobb minél AKÁR A KÖRSZAKÁLL Más források szerint a szemüveg feltalálását Roger Bacon XIII. századi angol filozófus és természettudós találta föl, ám ő valójában csak a nagyítólencséről beszélt: észrevette, hogy az öregek és a gyönge látásúak jó hasznát vehetik a megfelelőképpen csiszolt üvegnek. Tehát leg­följebb csak előfutárnak tekinthetjük, hiszen különbséget kell tennünk az ókortól használa­tos nagyítólencse és a tulajdonképpeni szemü­veg között. A híres smaragdkő, amellyel Néró a gladiátorjátékokat nézte, amolyan hordozható nagyító volt, amely védte a császár szemét az erős fénytől. Nagyítóeszköz volt a homorú tükör is, melyet egy XVI. századbeli Szent Jeromos­ábrázoláson láttunk: a szent olvasópultján egy szarvba foglalt tükröcske hever. Egy 1545-ből származó szövegben pedig azt olvashatjuk, hogy a látás megőrzésére az állandó írás közben sokkalta alkalmatosabb a konkáv tükör­üveg­ből, semmint acélból. A szemüveg másik állító­lagos atyja Alessandro della Spina, a pisai Szent­ Katalin kolostor dominikánus szerzetese, aki 1313-ban halt meg. Majd egy bizonyos firenzei Salvino degli Armati bukkan fel (meg­halt 1318-ban), akinek még emlékművet is állítottak. Isidoro del Lungo 1920-ban bebizo­nyította, hogy Salvino csupán a legenda szülöt­te, ezzel szemben egy muranói Üvegcsiszoló mester az igazi feltaláló. A szemüveg térhódítása lassú, még a rene­szánsz nagy természettudósai sem vesznek róla tudomást. Hosszú időn át ügyes mesterembe­rek készítették, akik még önálló testületbe sem tömörültek; azokra, akik árusították, nagyjából úgy néztek, mint vásári sarlatánokra. Nem cso­da hát, hogy a XVI—XVII. század irodalmi doku­mentumaiban a szemüveggel kapcsolatos ke­vés megjegyzés is mind megvető vagy gunyo­ros; Rabelais például szatirikus célzattal emle­geti. Hasonló a helyzet a képzőművészeti ábrá­zolásokkal is. Leszámítva néhány olvasásba vagy meditációba merült szentet. A szemüvegesek sora akkor sem lett sokkal jobb, amikor már olyan komoly tudósok foglal­koztak vele, mint Kepler és Gauss. A béke csak napjainkban köszöntött rájuk, s nyomában rög­tön jött a felvirágzás, a divat is. Becslések szerint ma már a civilizált világ lakóinak majd­nem fele visel rendszeresen szemüveget. Köny­nyen lehet, hogy a jövő régiségbúvárai korunk jellemző viseletének a szemüveget tartanák — ahogy mi a múlt századénak a bajuszt vagy a körszakállt.

Next