A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

Csak egy percre... Seregi István ötven éves. Nagylégen (Lehnice) lakik a va­sútállomás közelé­ben. Hozzávetőlege­sen harminc-negyven család lakja a csalló­közi falutól három ki­lométerre található kisebb települést 1962-től lakik ezen a helyen a feleségével, gyermekeivel. Ő maga vasutas, felesége meg a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság bratislavai irodájának alkalmazottja. Vasúti egyenruháján két csillag. Váltókezelő-főfelügyelői beosztásra emlékeztet. — Hány éve viseli a kék hadsereg egyenruhá­ját? — Huszonöt esztendeje megszakítás nélkül. — Milyen beosztásokban? — Váltókezelőként kezdtem Nagylégen, aztán tanfolyamot végeztem, és toronyőr lettem. Ekkor már saját felelősségemre kezeltem a váltókat. Nagylégen tizenkét évig voltam váltókezelő, majd toronyőr. — Volt komolyabb munkaköri problémája? — Idegeimet eléggé megviselte a toronyőr­séggel járó felelősség. Úgy éreztem akkor, jobb lesz az egészségemnek, ha munkakört változta­tok. Bratislavába kértem magam, át is helyeztek a hetvenes évek elején az újvárosi állomásra tolatónak. — Mi volt itt a tulajdonképpeni munkája? — A személyvonatok forgatása, összeállítása, a meghibásodott személyszállító vagonok kicse­rélése, éjszakai műszakban a gyors tehervonatok összeállítása s az érkező szerelvények kiegészí­tése. Hosszú évekig végeztem ezt a munkát nappali és éjszakai műszakban. — Aztán? — Gyomorműtétet hajtottak végre rajtam. Rokkantsági állományba kerültem. — Levetette a vasutas egyenruháját? — Dehogy. Könnyebb beosztást kértem, ma­radni akartam tovább a vasútnál, így kerültem jelenlegi munkakörömbe rendfenntartó s tájé­koztató vasúti alkalmazottként. — Miből áll ez a munkája? — A peronok kitáblázásából. Hová indulnak, honnan érkeznek vonatok. Várótermi felügyelet­ből. Az én gondom, hogy semminemű kihágás ne történjék. Az érkezők és továbbutazók tájé­koztatása is az én feladatom. A legtöbb gondot és bosszúságot az utas okozza. Némelyik a durvaságával, némelyik az értetlenségével, egyik­másik a süketségével. Nem akarják hallani, amit mondok. — Mit tesz olyankor, ha megfékezhetetlen rendbontókkal találja szemben magát? — Hívom a vasúti rendőrt vagy a városi rend­őrséget. — És mit csinál szabad idejében? — Meglátogatom az unokámat, meg kertész­kedem. Szeretem a virágot, a háziállatot. Ennyi számomra a kikapcsolódás. A barátaimat is felkeresem persze. No meg sportrajongó is va­gyok. Valamikor magam is futballoztam. A tele­víziónézés is hozzátartozik az életemhez. Az újságolvasás úgyszintén. Új Szó, Hét, Ludas Matyi a kedvelt lapom. — Mi a szép és mi a nehéz a vasutas munká­jában? — Szép benne az összetartás. Mi vasuta­sok ... S nehéz az éjszakázás. A vasúti munká­nak nincs szünetje. Ha újrakezdeném az életet, újra vasutas lennék! Mács József Háborús epizódok Vidékünkön, a Torna völgyében a kiemelke­dő dombokat gyűrnek nevezik. Van Kerek Szárgyűr, Hosszú Szárgyűr, Puszta Szárgyűr. A szár ősi magyar szó, megfelelője a mai tar, kopasz, fehér szónak, a gyűr pedig dombot, magaslatot jelent. A tornai (Torna nad Bod­vou) gyűrtetőn épült a XI. században a temp­lom egyik hajója, a régi, eredeti tornai temp­lom. A gyűrtetőről pompás kilátás nyílik a Torna várára és az egész vidékre. A vártól a Szádelői völgyig 2 km hosszúságban mere­dek, sziklás hegyoldal húzódik, a Tornai­fennsík déli lejtője. Mintegy a közepéig sző­lőskertek vannak, fölötte árvalányhaj, som­bokrok tenyésznek a meredeken emelkedő sziklás hegyoldalban. Egy komáromi peda­gógus barátom, Körös István valahányszor Tornán meglátogatott mindig kicsalogatott a gyárre, és nem tudott betelni a­­ szerinte kecses női kebelhez hasonlító — hegyvonu­lat látványával. Ebben a hegyoldalban van egy barlang, az úgynevezett Csalánlyuk. Ez a barlang jó szol­­gálatot tett a környék lakóinak ak­ár az őskor­tól kezdve a középkoron át a legújabb időkig, mert a második világháború utolsó napja­iban a tornaiak közül többen ott kerestek menedéket. 1944 decemberében Torna frontközség lett. Többszöri ágyúzás és bombázás után a lakosság elmenekült, elbújt. Hat ember Do­liszta Kálmán anyakönyvvezető a Csalánlyuk nevű barlangban keresett menedéket. Élel­miszert vittek magukkal bőven, de ivóvizet csak egy korsóval, ami bizony egy-kettőre elfogyott. A németek visszavonulása után a barlang a frontvonalak közé került. Fölötte 200—250 méterre a hegygerincen a néme­tek, alatta két kilométernyire a Vörös Hadse­reg egységei, s az oldalukon harcoló román katonák ásták be magukat. A hat ember igen szenvedett a szomjúságtól. A barlang egyik zugában csepegett ugyan vajmi kevés víz, de csak annyi, hogy éppen a nyelvüket tudták felváltva megnedvesíteni. Az egyre kínzóbb szomjúság arra kényszerítette őket, hogy az alattuk mintegy 400 m távolságban, a szin­tén a senkiföldjén levő Pitykó-forrásból hoz­zanak vizet maguknak. A Pitykó az egész környék legjobb vizű forrása volt, és még a szádelőiek is, hazafelé menet a tornai vásár­ról, rendszerint megtöltötték belőle a korsó­ikat. A Pitykó vizét azonban csak június 24-ig, Szent János napig itták, mert utána őszig betegséget okozott a babona szerint. Az éjszaka leple alatt a hat ember egyike elkúszott a forrásig egy cserépkorsóval s azt sikerült megtöltenie. Visszafelé azonban észrevették és lőni kezdtek rá. Átlőtték a kabátját, közvetlenül a barlang bejárata előtt pedig a korsót is találat érte, és az epedve vájt víz szétfolyt a sziklákon. A barlang „lakóinak" száma közben két megszökött magyar katonával szaporodott. A hideg mi­att tüzet raktak, ennek füstjére nyilván figyel­mesek lettek a németek is, mert egyszer csak betoppant a barlangba egy német tiszt és a két szökevényt nyomban agyon akarta lőni, de Görcsös Béby, aki jól beszélt néme­tül, megmagyarázta a német tisztnek, hogy a katonákat ők már ott találták a barlangban, és hogy az egyik nyilvánvalóan légnyomást kapott. A német elfogadta a magyarázko­dást, de azért a két szökevényt magával vitte. Egyikük, Sváb József, a háború befe­jeztével szerencsésen hazakerült Somodiba (Drienovec). A menekültek végre 1944 december 27-én kihasználva a sűrű ködöt, elindultak, hogy a hegygerincen át lemenjenek Ájba, ahová a tornaiak zöme menekült. Alig tették meg azonban a fele utat, váratlanul felszállt a köd, és bizony észrevették őket. Sűrű aknatűzben, sziklától szikláig kúszva végre azért sikerült mindnyájuknak eljutni Ájba, ahol a hozzátartozóik már várták őket. Bronzkori agyagedény Barlangkutatás Amikor 1946 tavaszán meghallottam ezt a históriát, rövidesen elindultam megkeresni a Csalánlyukat, amelyet különben nagyon ne­héz megtalálni a sűrű, bokros hegyoldalban. A barlangot keresve egyszer csak hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, a fel­szálló hatalmas füstfelhő mutatta a robba­nás helyét. Az történt ugyanis, hogy a tornai fiúk összeszedték a határban található löve­dékeket, aknákat, behordták a Csalánlyukba s ott felrobbantották őket. A helyszínre érve megállapíthattam, hogy a robbanás ereje mintegy másfél méteres tölcsért vágott ki a barlangban. Nagy csodálkozásomra a tölcsér oldalán négy hamuréteget találtam: 15, 40, 60 és 110 cm mélységben, továbbá sok cseréptöredéket, csontot, mégpedig a szem­látomást legrégebbi korból származókat a tölcsér alján. Ez a váratlan felfedezés keltette fel érdeklődésemet és ennek következtében lettem később a Szlovák Tudományos Aka­démiai nyitrai Archeológiai Intézetének külső munkatársa. A későbbi ásatások során kide­rült, hogy ez a barlang az újkőkor (neolit) kezdetétől, tehát 6500 évvel ezelőtt már menedékül vagy lakóhelyül szolgált sorban a bükki, lengyeli, pilíni kultúra emberének, majd a keltáknak s a tornaiaknak a tatárjárás idején ugyanúgy, mint láttuk, a második világháború vérzivataros napjaiban. A talált cserepeket és csontokat össze­szedtem, hazavittem s otthon a gyógyszer­tárban egy nem használt, sokfiókos, talán százesztendős faliszekrénybe helyeztem el, osztályozva őket, a lelőhely mélysége szerint, azzal a céllal, hogy alkalomadtán átadhas­sam az archeológiai intézetnek. (A tornai gyógyszertár 1826-ban alakult meg, mint Torna vármegye gyógyszertára). De ráfizet­tem a dologra, mert egy vizsgálat alkalmával az ellenőr megtalálta a cserepeket, csonto­kat, és rendetlenség címén fél évre 200 koronával csökkentették a fizetésemet. Én azonban ennek ellenére is gyakran felkeres­tem a barlangot és szorgalmasan gyűjtöget­tem a leleteket. Amikor 1950-ben az arche­ológiai intézet kiküldte Dr. Juraj Bárta kandi­dátusi speleo-archeológust (barlangászré­gészt), a barlangot felmértük és megjelöltük, hogy avatatlanok ne végezzenek benne kí­sérleti kutatásokat. Azóta többszöri látoga­tásaim alkalmával nem vettem észre különö­sebb jelét jogtalan tevékenykedésnek, legfel­jebb azt, hogy a barlang nagy kristályos kalcittömbjét felelőtlen látogatók fokozato­san teljesen letördelték és a szikladarabokat emlékül magukkal vitték. De amikor egyszer ismét felkerestem a barlangot, már megrö­könyödtem a látványtól: detektoros kincske­resők járhattak ott, mert össze-vissza turkál­va találtam az egész barlangot. Ugyanezt tapasztaltam azóta a szádelői barlangokban és egyebütt a szabad terepen is. Felelőtlen elemek garázdálkodása miatt a mai gyűjtési lázban rengeteg érték és adat megy így veszendőbe, ezért itt az ideje, hogy az illeté­kesek végre kellő szigorral lépjenek fel elle­nük. Természetvédelem a honi módra Amilyen gyönyörűnek írtam le cikkem beve­zetőjében a hegyoldalt, biztos vagyok benne, hogy említett komáromi barátom a jelenlegi kép láttán jogosan juttatná kifejezésre a felháborodását és nemtetszését. A hegyol­dalban azóta sok hétvégi ház épült s nem egy bizony jócskán ízléstelen — pedig ez a terület Gömör-Tornai-karszt tájvédelmi kör­zethez tartozik. Márpedig a természetvédel­mi törvény kimondja, hogy ilyen területen csak természetvédelmi közegek engedélyé­vel szabad legfeljebb 4X4 méteres, alapte­rületű egyszintes építményt létesíteni. Ezt azonban megkerülve általában engedély nél­kül gyakran 30—50 négyzetméteres és többszintes épületeket is emelnek. Sajnos úgy látszik, hogy e tekintetben még nem fejlődtünk annyira, hogy méltóképpen tud­nánk felfogni és értékelni a természetvéde­lem értelmét és fontosságát. A kívánt fejlő­dést gyakran maguk a hivatalos közegek is fékezik olyan magatartással, hogy szemet hunynak a szabálysértések fölött és nem alkalmazzák a törvény szigorát, rendszerint megelégszenek csekély 500-tól 3000 koro­náig terjedő pénzbírság kiszabásával, ami a 200—250 ezer koronás építési költségekhez képest igazán elhanyagolható összeg. id. STIBRÁNYI GUSZTTÁV A szerző és Szalacsy József felvételei

Next