A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-01 / 1. szám

160 éve, 1823. január 1-én született a magyar irodalom világhírű képviselője, Petőfi Sándor A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI November 30-án 77 éves korában elhunyt Vilém Závada cseh költő, nemzeti művész, a csehszlovák szocialista kultúra kimagasló egyénisége. E vers közlésével tisztelettel adózunk emlékének. AZ UTOLSÓ BÚCSÚ Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed, Nincs rád szüksége a világnak. S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott S követte, melyet isten külde Vezérül a lángoszlopot Újabb időkben isten Hgen Lángoszlopoknak rendelé A költőket hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad. Hogy, míg a nép küzd, fárad izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Tompán és halkan búg az éj dinamója az idő egy pillanatig meg nem áll. Néked már a szemed is lecsukódna s az álmot várnád. De éjjel is szüntelen dolgozik az agyközpont Telefonok csörögnek, villózik sok színes gomb. Szíved mindent hall és mindent érez. A drótot még nem vágtad át a köldökzsinórt még el nem haraptad. S az egyszer átélt élet oly könnyen el nem lobban. Visszhangzik hosszú, parázsló fájdalommal. Forró láz, dermesztő hideg átjár csontjaidon, akár az álmatlanság hengerpad­ján. Felriadsz, mint rugdalózó gyermek. Kiesett az ágyból és most fázik. Nem hallja senki, hozzá fel sem kelnek. Apa és anya külön ágyban alszik. Fehérre fagyott tested akár a jégverem, éget a láz, hideg futkos rajtad szüntelen, olyan vagy, mint sok nyílású tüzes katlan, csupa vad, emlékkel teli szakadatlan, s bennük fölsz­élve, mint a rák. Lám, egy képként ült melléd a nyár. Arcodba forró leheletét fújta. Tüzes felvonó emelt a magasba, de te féltél a végveszélytől. Fekete szemüveggel szemed eltakartad, bőrköténnyel övezted fel derekad s hámoztad a bölcsesség száraz magját Miért féltél eldobni mankód és botod, eltömi a gólyalábat, elégetni az állványzatot, s tűzbe vetni a felesleges limlomot? Mérlegre tenni egész életed, legalább egy pillanatra maradni önmagad, zsákmánya tenni az isteni lángnak, és engedni, ahogy a hatalom elragad, egyedül az éjszaka és a nappal küszöbén, egyedül az élet és halál határán ? Úgyis ellened fordul a mai nap s kegyetlen szemrehányással marcangol mindenért mit tehettél volna és nem tettél, de már védekezni sincs erőd. Hidegen, a halál viaszálarcával arcodon, megkövesedve, mint a szobrok arca, a közöny babérkoszorúival körülrakva, tehát nincs emlékezés és nincs szánalom, koporsódat gyorsan és könnyedén félrehúzzák, mint megtalált bőröndjét az elveszett úrnak, s lapátra rakva a kemencébe tolják. Csendesen bezárul a krematórium ajtaja, hideg és fényes, mint a pokol kapuja, és alig nyaldos körül az első lángnyelv, az álarc alatt lágyulni kezd az arcod, felenged a jégbe dermedt két kar, szétnyílik, mintha még utolszor menne — az első nagy szerelmeddel szembe. Mint valamikor a hajdani időben. (Fordította: OZSVALD ÁRPÁD) Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság. Mit milliók cáfolnak meg. Kik nap hevében, éhen-szomjan. Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk. Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás. Addig folyvást küszködni kell. — Talán az élet munkáinkért. Nem fog fizetni semmivel. De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. 10 KAREL HOUBA

Next