A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
tatlanul önmagát kezdi ismételni. Gyimesi György írói munkássága alapvetően abban különbözik ettől a szürke átlagtól — s többek között ez emeli azok fölé —, hogy vadászélményeinek gazdagsága, sokszínűsége mindig más és más tájakra, terekre vezet el bennünket. S míg másoknál alapvetően csak a vadászat élményének a lejegyzése a fő szempont, addig Gyimesi munkái emberközpontúak, sőt, történelmi, néprajzi, biológiai, természetrajzi, gyakran társadalmi-etikai gondolatok hordozói is. Az utolsó, most megjelent könyvére ez hatványozottan érvényes. A figyelmes olvasó ugyanis csakhamar felismeri, hogy ebben a gyűjteményben a kulcsszó a barátság. A barátság, tehát a legtisztább emberi kapcsolatok egyik megnyilatkozása. Emlékezzünk csak mindjárt az első írásra, amely ugyan a Legszebb szarvasvadászatom címet viseli, de amely mögött a baráti bizalom teljessége húzódik. Hasonlóan a barátság jegyében születhetett meg az ardói vaddisznóvadászat, nem is beszélve a Lőni mindenáron? című vallomásos fejezetről. Ugyanez jellemzi a szajgavadászat különös — számunkra eléggé idegenül ható — eseménysorozatát... Gyimesi György jelen kötetéből arra is következtethetünk, hogy — bár a vadászati lehetőségek, s ezzel együtt a vadászíró lehetőségei is — viszonylag korlátozottak, szerzőnk előre megtervezett konceptus alapján vadászik, azaz lát munkához. Ez megmutatkozott már az Emlékezetes vadászatok és a Megzabolázott szenvedély című köteteiben is, s ugyanez érvényes, de még fokozottabban a Nem a trófeáért című, legújabb könyvére. Gondolom, minden valamire való vadász eljut élete során odáig, hogy nem okvetlenül a zsákmányolás lesz a célja. De csak kevesen gondolják végig e belső, pszichikai folyamat összefüggéseit, s még kevesebben képesek arra, hogy ezt összefoglalva mindannyiunkkal megosszák. Gyimesi J. DUBEL FELVÉTELE György nem tételesen ugyan, de jó érzékkel vezeti végig olvasóját e fonál mentén és arra készteti, hogy maga is számot vessen emberi — így vadászi — magatartásának egyes állomásain. S teszi ezt — íróként és vadászként egyaránt — olyan természetességgel, ahogy a szél mozdítja a falombot, vagy ahogy a hegyipatak csörgedezik. Már korábbi könyveiről szólva megállapíthattam több alkalommal, hogy Gyimesi György nyelve tiszta, sallangoktól mentes beszéd, s teljességgel hiányzik belőle az átlagos vadászirók modorossága. Annál többet ad ismereteinek élvezhető és érthető megfogalmazására. Történetei kerek egészek, formájukban, tartalmukban egyaránt lezártak. Amit az utolsó könyvben kifogásolok, az a szegényes képanyag. Ennyi élmény, esemény, ennyi táj, ami itt egymás mellé került az írásokban, több illusztrációt kívánt volna. S nem csupán mennyiségben, minőségben sincsenek a kötetben közölt képek az írások szintjén. Holott — korábbi könyveinek képanyaga a bizonyság rá — Gyimesi György jól bánik a kamerával is. Szerző, szerkesztő, kiadó bűne, hogy nem gyönyörködhetünk — teszem azt — a vágfarkasdi rekettyések-füzesek szépségében, az ottani őzek fejdíszeiben, a szilicei fennsík töbreiben, vagy a sellyei szarvasok otthonának egy-egy jól sikerült fölvételében ... A Nem a trófeáért felett merengve, Gyimesi György tízéves vadászírói munkásságát felidézve magam előtt, úgy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy szerzőnk munkáinak legjavát kiadónk egy gyűjteményes kötetben tegye asztalunkra. Úgy vélem ez az összegezés minden tekintetben jó ügyet szolgálna. Annál is inkább, mert a műfajon belül is ösztönzően hathatna, nem beszélve az érdeklődők népes táborának öröméről... GÁL SÁNDOR A SZEREP IS ALAKÍTJA A SZÍNÉSZT (BESZÉLGETÉS ALEKSZEJ BATALOVVAL) A „Szovjetszkij Ekran" című, a filmművészet kérdéseivel foglalkozó, havonta kétszer megjelenő népszerű folyóirat egy idő óta újszerű interjúkat közöl. Az interjúk újszerűsége abban áll, hogy nem az újságíró teszi fel a kérdéseket, hanem azokat az olvasók intézik — levélben — egy-egy ismert, népszerű filmszínészhez vagy színésznőhöz. A lap egyik nemrég megjelent számában a nálunk is jól ismert szovjet filmszínész, Alekszej Batalov — akit többek közt az emlékezetes „Szállnak a darvak" című film főszereplőjeként láthattunk — válaszolt az olvasók, a nézők kérdéseire. Batalov válaszait M. Krasznyeckaja jegyezte le. Az interjút az alábbiakban Sági Tóth Tibor fordításában közöljük. — Vannak e közös vonásai — Ön szerint — az Ön által alakított filmhős jellemével? — Ők valamennyien rendkívüli emberek a sorsdöntő helyzetekben tanúsított magatartásuk alapján. Az egyikben szokatlanul nagy a kötelességérzet, a másikban a lelkiismeretesség, a harmadikban a bölcs jóság. Például Gurov szerelme („A kutyás hölgy") nem illeszkedik bele környezetének érzelmi normáiba. Zsurbin („A nagy család") a családjára alig jellemző magatartást tanúsít — megbocsátja az árulást, feleségül vesz egy olyan nőt, akinek mástól van gyereke. Borisz Borozgyin („Szállnak a darvak") — egy lényegében átlagos fiatalember egy átlagos értelmiségi családból, óriási hőstettet visz véghez a szeretett hazája iránti kötelességtudattól vezérelve. — Milyennek látja saját nemzedékét? — A háború utáni nemzedékhez tartozom. Nehéz valami meghatározót mondanom, magamat, magunkat kívülről szemlélni. De úgy gondolom, a mi nemzedékünkben örökre megmaradt azoknak az eredendő emberi értékeknek tudata, melyek a megpróbáltatások, nélkülözések és nyomorúságok idején bukkannak elő. Hiszen tetteink értékmérője a háború volt. — Ismer-e az életben olyan embereket, mint amilyen Gosa a „Moszkva nem hisz a könynyeknek" című filmből? — Ismerek, nem is egyet. És szeretem őket azért, mert a sors és az élet támogatásával megtették a magukét, eljutottak odáig, hogy szükségessé, ha úgy tetszik, pótolhatatlanná váltak mindenki számára. Ha az embernek sikerül megértenie hivatása lényegét, ezáltal megérzi saját emberi méltóságának súlyát is. A foglalkozásnak, valamely társadalmi réteghez való tartozásnak itt nincs döntő jelentősége. — Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a ma tevékeny emberének? — Emberiekkel. — Kik a kedvenc színészei? — Ugyanazok, akik önöknek is tetszenek. Mert a kor kedvenceit sok ember szimpátiája „hozza létre”. Odahaza a karácsonyfánál valamennyien lakásunk kiváló művészei vagyunk. — Az Ön által megformált hősök közül melyek hasonlítanak leginkább Önre ? — Az ember minden alkalommal igyekszik megközelíteni azt, akit alakít, hősére ruházni saját adottságait és érzelmeit. Az alakításnak azok a részletei, melyek az embert leginkább megragadják, a szerep és a színész pontos azonosulásának eredményei. Nemcsak a színész formálja meg a szerepet, a szerep is alakítja a színész egyéniségét. Ez kölcsönös folyamat. — Megvalósultak-e a pályaválasztásával kapcsolatos álmai? Mi szeretne lenni, ha nem lenne színész? — Álmaim megvalósultak, általában — a színházban is, a filmekben is. — A filmművészetben csak színészként tevékenykedik? — Filmrendezői oklevelem is van. Rendeztem „A köpeny", „A három kövér", „A játékos" című filmeket, írtam néhány játékfilm- és rajzfilmforgatókönyvet. A színiakadémián művészstúdiót vezetek. — Milyen követelményeket támaszt tanítványaival szemben ? — Bizonyára ugyanolyanokat, mint a többi pedagógusok. Fő követelmény a jó hozzáállás minden kapott szerephez. — Melyik emberi tulajdonságokat értékeli leginkább? — A jóságot, a rendszeretetet és a természetességet. — Legnehezebb szerepe? — Fegya Protaszov szerepe. Lev Tolsztoj klasszikus alkotása sokoldalúan értelmezhető. Megértéséhez, kifejezéséhez a színésznek nagy szellemi és érzelmi erőfeszítésre, teljes odaadásra, nagy mesterségbeli tudásra van szüksége. — Mivel foglalkozik a forgatások közti szünetek idején ? — Társadalmi ügyek és családi ügyeim intézésére fordítom a legtöbb időt, írással és rendezéssel is foglalkozom. Most egy könyvön dolgozom, mely a művészet kiválóságairól szól. Az utóbbi években a rádióban is rendezek. Itt szórakoztató feladatokat és lehetőségeket fedeztem fel a magam számára. — Szereti-e a festészetet? — Mióta az eszemet tudom, mindig rajzoltam. Szüleim barátai közt sok festőművész volt. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki mindig rajzol. Iskolás koromban festőművész akartam lenni, rajzból le is vizsgáztam. Hosszú ideig számomra a művészetben a festészet és az építészet volt a fő. A sors úgy hozta, hogy nem lettem hivatásos festőművész, de mindörökre a képzőművészet odaadó tisztelője maradok. — Milyen legyen a modern nő? — Feltétlenül legyen nőies. Ha lehetséges, hasonlítson a múlt legjobb asszonyaira. Mint amilyenek Puskin Tatjánája, Natasa Rosztova és Carmen voltak. — Milyen időjárást kedvel? — A napsugaras őszt. — Miként vélekedik népszerűségéről? — Lehetőleg megfontoltan. Hiszen végeredményben a népszerűség hivatásunk velejárója, s mint ilyet, nem szabad túl komolyan venni. — Mondjon valamit a családjáról, a családtagjai kapcsolatáról a művészettel. — Hát, kis türelmet kérek. Ők a Művész Színház színészei. Az idősebb generáció: apám, Vlagyimir Batalov, anyám: Nyina Olsevszkaja, néném: Olga Androvszkaja, nagybátyáim: Nyikolaj Batalov és Viktor Sztanyicin, nénjeim: Marija Batalova, Zinajda Batalova. Az én nemzedékem: unokanővérem, Szvetlána Batalova és férje, Pjotr Csernov. Miután megnősültem, eljegyeztem magam azzal a művészettel, mely gyermekkorom ünnepnapjait jelentette — a cirkuszművészettel. Feleségem Gitana Leontyenko és édesanyja is, szintén Gitana Leontyenko, egész életüket a manézsban töltötték. Mint műlovasnők és táncosnők különféle előadások százain léptek fel művészéletük folyamán. Nekem pedig lehetőségem nyílt megismerkedni rengeteg kiváló artistával. 15