A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-05 / 32. szám

tatlanul önmagát kezdi ismételni. Gyimesi György írói munkássága alapvetően ab­ban különbözik ettől a szürke átlagtól — s többek között ez emeli azok fölé —, hogy vadászélményeinek gazdagsága, sokszí­nűsége mindig más és más tájakra, terek­re vezet el bennünket. S míg másoknál alapvetően csak a vadászat élményének a lejegyzése a fő szempont, addig Gyimesi munkái emberközpontúak, sőt, történel­mi, néprajzi, biológiai, természetrajzi, gyakran társadalmi-etikai gondolatok hor­dozói is. Az utolsó, most megjelent köny­vére ez hatványozottan érvényes. A fi­gyelmes olvasó ugyanis csakhamar felis­meri, hogy ebben a gyűjteményben a kulcsszó a barátság. A barátság, tehát a legtisztább emberi kapcsolatok egyik megnyilatkozása. Emlékezzünk csak mindjárt az első írásra, amely ugyan a Legszebb szarvasvadászatom címet viseli, de amely mögött a baráti bizalom teljes­sége húzódik. Hasonlóan a barátság je­gyében születhetett meg az ardói vaddisz­nóvadászat, nem is beszélve a Lőni min­denáron? című vallomásos fejezetről. Ugyanez jellemzi a szajgavadászat külö­nös — számunkra eléggé idegenül ható — eseménysorozatát... Gyimesi György jelen kötetéből arra is következtethetünk, hogy — bár a vadá­szati lehetőségek, s ezzel együtt a vadász­író lehetőségei is — viszonylag korláto­zottak, szerzőnk előre megtervezett kon­­ceptus alapján vadászik, azaz lát munká­hoz. Ez megmutatkozott már az Emléke­zetes vadászatok és a Megzabolázott szenvedély című köteteiben is, s ugyanez érvényes, de még fokozottabban a Nem a trófeáért című, legújabb könyvére. Gondo­lom, minden valamire való vadász eljut élete során odáig, hogy nem okvetlenül a zsákmányolás lesz a célja. De csak keve­sen gondolják végig e belső, pszichikai folyamat összefüggéseit, s még keveseb­ben képesek arra, hogy ezt összefoglalva mindannyiunkkal megosszák. Gyimesi J. DUBEL FELVÉTELE György nem tételesen ugyan, de jó érzék­kel vezeti végig olvasóját e fonál mentén és arra készteti, hogy maga is számot vessen emberi — így vadászi — magatar­tásának egyes állomásain. S teszi ezt — íróként és vadászként egyaránt — olyan természetességgel, ahogy a szél mozdítja a falombot, vagy ahogy a hegyipatak csör­gedezik. Már korábbi könyveiről szólva megálla­píthattam több alkalommal, hogy Gyimesi György nyelve tiszta, sallangoktól mentes beszéd, s teljességgel hiányzik belőle az átlagos vadászirók modorossága. Annál többet ad ismereteinek élvezhető és ért­hető megfogalmazására. Történetei kerek egészek, formájukban, tartalmukban egyaránt lezártak. Amit az utolsó könyv­ben kifogásolok, az a szegényes kép­anyag. Ennyi élmény, esemény, ennyi táj, ami itt egymás mellé került az írásokban, több illusztrációt kívánt volna. S nem csupán mennyiségben, minőségben sin­csenek a kötetben közölt képek az írások szintjén. Holott — korábbi könyveinek képanyaga a bizonyság rá — Gyimesi György jól bánik a kamerával is. Szerző, szerkesztő, kiadó bűne, hogy nem gyö­nyörködhetünk — teszem azt — a vágfar­­kasdi rekettyések-füzesek szépségében, az ottani őzek fejdíszeiben, a szilicei fenn­sík töbreiben, vagy a sellyei szarvasok otthonának egy-egy jól sikerült fölvételé­ben ... A Nem a trófeáért felett merengve, Gyimesi György tízéves vadászírói mun­kásságát felidézve magam előtt, úgy vé­lem, elérkezett az ideje annak, hogy szer­zőnk munkáinak legjavát kiadónk egy gyűjteményes kötetben tegye asztalunk­ra. Úgy vélem ez az összegezés minden tekintetben jó ügyet szolgálna. Annál is inkább, mert a műfajon belül is ösztönző­en hathatna, nem beszélve az érdeklődők népes táborának öröméről... GÁL SÁNDOR A SZEREP IS ALAKÍTJA A SZÍNÉSZT (BESZÉLGETÉS ALEKSZEJ BATALOVVAL) A „Szovjetszkij Ekran" című, a filmmű­vészet kérdéseivel foglalkozó, havonta kétszer megjelenő népszerű folyóirat egy idő óta újszerű interjúkat közöl. Az interjúk újszerűsége abban áll, hogy nem az újságíró teszi fel a kérdéseket, hanem azokat az olvasók intézik — levélben — egy-egy ismert, népszerű filmszínészhez vagy színésznőhöz. A lap egyik nemrég megjelent számában a nálunk is jól ismert szovjet filmszí­nész, Alekszej Batalov — akit többek közt az emlékezetes „Szállnak a dar­­vak" című film főszereplőjeként láthat­tunk — válaszolt az olvasók, a nézők kérdéseire. Batalov válaszait M. Krasz­­nyeckaja jegyezte le. Az interjút az alábbiakban Sági Tóth Tibor fordításá­ban közöljük. — Vannak e közös vonásai — Ön szerint — az Ön által alakított filmhős jellemével? — Ők valamennyien rendkívüli emberek a sorsdöntő helyzetekben tanúsított magatar­tásuk alapján. Az egyikben szokatlanul nagy a kötelességérzet, a másikban a lelkiismere­tesség, a harmadikban a bölcs jóság. Példá­ul Gurov szerelme („A kutyás hölgy") nem illeszkedik bele környezetének érzelmi nor­máiba. Zsurbin („A nagy család") a család­jára alig jellemző magatartást tanúsít — megbocsátja az árulást, feleségül vesz egy olyan nőt, akinek mástól van gyereke. Borisz Borozgyin („Szállnak a darvak") — egy lé­nyegében átlagos fiatalember egy átlagos értelmiségi családból, óriási hőstettet visz véghez a szeretett hazája iránti kötelesség­tudattól vezérelve. — Milyennek látja saját nemzedékét? — A háború utáni nemzedékhez tartozom. Nehéz valami meghatározót mondanom, magamat, magunkat kívülről szemlélni. De úgy gondolom, a mi nemzedékünkben örök­re megmaradt azoknak az eredendő emberi értékeknek tudata, melyek a megpróbálta­tások, nélkülözések és nyomorúságok ide­jén bukkannak elő. Hiszen tetteink értékmé­rője a háború volt. — Ismer-e az életben olyan embereket, mint amilyen Gosa a „Moszkva nem hisz a köny­­nyeknek" című filmből? — Ismerek, nem is egyet. És szeretem őket azért, mert a sors és az élet támogatásával megtették a magukét, eljutottak odáig, hogy szükségessé, ha úgy tetszik, pótolha­tatlanná váltak mindenki számára. Ha az embernek sikerül megértenie hivatása lé­nyegét, ezáltal megérzi saját emberi méltó­ságának súlyát is. A foglalkozásnak, vala­mely társadalmi réteghez való tartozásnak itt nincs döntő jelentősége. — Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a ma tevékeny emberének? — Emberiekkel. — Kik a kedvenc színészei? — Ugyanazok, akik önöknek is tetszenek. Mert a kor kedvenceit sok ember szimpáti­ája „hozza létre”. Odahaza a karácsonyfánál valamennyien lakásunk kiváló művészei va­gyunk. — Az Ön által megformált hősök közül me­lyek hasonlítanak leginkább Önre ? —­ Az ember minden alkalommal igyekszik megközelíteni azt, akit alakít, hősére ruház­ni saját adottságait és érzelmeit. Az alakí­tásnak azok a részletei, melyek az embert leginkább megragadják, a szerep és a szí­nész pontos azonosulásának eredményei. Nemcsak a színész formálja meg a szere­pet, a szerep is alakítja a színész egyénisé­gét. Ez kölcsönös folyamat. — Megvalósultak-e a pályaválasztásával kapcsolatos álmai? Mi szeretne lenni, ha nem lenne színész? — Álmaim megvalósultak, általában — a színházban is, a filmekben is. — A filmművészetben csak színészként tevé­kenykedik? — Filmrendezői oklevelem is van. Rendez­tem „A köpeny", „A három kövér", „A játékos" című filmeket, írtam néhány játék­film- és rajzfilmforgatókönyvet. A színiaka­démián művészstúdiót vezetek. — Milyen követelményeket támaszt tanítvá­nyaival szemben ? — Bizonyára ugyanolyanokat, mint a többi pedagógusok. Fő követelmény a jó hozzáál­lás minden kapott szerephez. — Melyik emberi tulajdonságokat értékeli leginkább? — A jóságot, a rendszeretetet és a termé­szetességet. — Legnehezebb szerepe? — Fegya Protaszov szerepe. Lev Tolsztoj klasszikus alkotása sokoldalúan értelmez­hető. Megértéséhez, kifejezéséhez a szí­nésznek nagy szellemi és érzelmi erőfeszí­tésre, teljes odaadásra, nagy mesterségbeli tudásra van szüksége. — Mivel foglalkozik a forgatások közti szüne­tek idején ? — Társadalmi ügyek és családi ügyeim in­tézésére fordítom a legtöbb időt, írással és rendezéssel is foglalkozom. Most egy köny­vön dolgozom, mely a művészet kiválósá­gairól szól. Az utóbbi években a rádióban is rendezek. Itt szórakoztató feladatokat és lehetőségeket fedeztem fel a magam szá­mára. — Szereti-e a festészetet? —­ Mióta az eszemet tudom, mindig rajzol­tam. Szüleim barátai közt sok festőművész volt. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki mindig rajzol. Iskolás koromban festőművész akar­­tam lenni, rajzból le is vizsgáztam. Hosszú ideig számomra a művészetben a festészet és az építészet volt a fő. A sors úgy hozta, hogy nem lettem hivatásos festőművész, de mindörökre a képzőművészet odaadó tisz­telője maradok. — Milyen legyen a modern nő? — Feltétlenül legyen nőies. Ha lehetséges, hasonlítson a múlt legjobb asszonyaira. Mint amilyenek Puskin Tatjánája, Natasa Rosztova és Carmen voltak. — Milyen időjárást kedvel? — A napsugaras őszt. — Miként vélekedik népszerűségéről? — Lehetőleg megfontoltan. Hiszen vége­redményben a népszerűség hivatásunk ve­lejárója, s mint ilyet, nem szabad túl komo­lyan venni. — Mondjon valamit a családjáról, a család­tagjai kapcsolatáról a művészettel. — Hát, kis türelmet kérek. Ők a Művész Színház színészei. Az idősebb generáció: apám, Vlagyimir Batalov, anyám: Nyina Ol­­sevszkaja, néném: Olga Androvszkaja, nagybátyáim: Nyikolaj Batalov és Viktor Sztanyicin, nénjeim: Marija Batalova, Zinaj­­da Batalova. Az én nemzedékem: unokanő­vérem, Szvetlána Batalova és férje, Pjotr Csernov. Miután megnősültem, eljegyeztem magam azzal a művészettel, mely gyermekkorom ünnepnapjait jelentette — a cirkuszművé­szettel. Feleségem Gitana Leontyenko és édesanyja is, szintén Gitana Leontyenko, egész életüket a manézsban töltötték. Mint műlovasnők és táncosnők különféle előadá­sok százain léptek fel művészéletük folya­mán. Nekem pedig lehetőségem nyílt me­gismerkedni rengeteg kiváló artistával. 15

Next