A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
ÁLLATHŐSÖK — ÁLLATŐSÖK? Kétszer is szóvá tettem már az ősi magyar mondavilág állathőseinek ügyét: egyszer sokallva (a csodaszarvas zoológiai problémái — Hét 1984/4), másszor kevesellve (a mondák, mítoszok állatait bemutató magyar szerző meg sem említi a szarvast és a turult — Hét 1984/30) a rájuk fordított figyelmet. Nem véletlen, hogy most ismét szólok felőlük. A Magyar Hírmondó-sorozat egyik utolsó köteteként jelent meg a világszerte ismert etnológusnak, a pszichoanalitikus antropológia úttörőjének, Róheim Gézának tanulmánygyűjteménye A bűvös tükör, amelynek „A kazár nagyfejedelem és a turulmonda" című dolgozata szokatlan oldalról közelíti meg az Árpád-ház származásmondáját, s — ha csak a jegyzetekben is — benne említést nyer a magyarok eredetmondájának szarvasünője is. Róheim Géza szerint a turulmondában egy ősi rítus, az ún. királyáldozás folytatását kell látnunk, amelyet a kettős királyság intézményével együtt a kazároktól vettünk át. A duális királyság megtestesítői a honfoglaló magyaroknál a kende és a gyula voltak. Az előbbi a főkirályi, az utóbbi pedig a hadintézői tisztet töltötte be. A mindennapok uralkodója a gyula volt, míg a kendét isteni eredetűnek, szentnek tartották. Ő volt a nép szemében a jólét, a sors kedvező alakulásának a biztosítéka, s mint az istenek kegyeltjét tabuként tisztelték. Amikor azonban a főkirály kiöregedett, állítólagos varázsereje megcsappant, s már nem tudta biztosítani a megszokott jólétet. Ekkor már nem kezesként, hanem bűnbakként tartották számon. Őt okolták a különféle kedvezőtlen csapásokért, és a gyufára hárult a feladat, hogy a kendőt istennek tetsző erőszakos halállal feláldozza, majd ősi szokás szerint egy titkos helyen vízbe temettesse. Rövidre fogva a szót, Róheim véleménye szerint a honfoglalást megelőzően a magyarok kendéje Álmos, gyulája pedig a fia, Árpád volt. Ezt bizonyíthatja az a feltűnő ingadozás is, hogy a történeti források hol Álmost, hol Árpádot tüntetik fel honfoglalóként. S emellett szólhat Konsztantinosz Porphyrogennétosz tudósítása is, miszerint Árpádot a vezérek még Álmos életében emelték pajzsra, azaz tették meg fővezérnek (gyulának). Nézzük csak a turulmondát: „Isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak...". Vagyis: Álmost „isteni" eredeténél fogva valóban megillette a főkirályt, félig isten — félig ember funkció. Továbbá: mondottuk, hogy a feláldozott kendőt ősi szokás szerint vízbe temették. Márpedig ha a holt királyt a folyó medrébe temették, törvényszerűen az új uralkodó is csak a víz felöl jöhetett (vö. Emese méhéből forrás fakadt). Róheim szerint nagyon valószínű, hogy a vízbe temetés az anyaméhbe való visszatérést és így a nagy királyok reinkarnációját is célozta. Azaz a holt lelke új alakot öltve visszatért. Egy örökös körforgást feltételez itt Róheim Géza, amely a vizen mint életszimbólumon alapul. Ismerve Freud tanítását az elnyomott ösztönökről, amelyek aztán álmaikban szimbólumok révén kerülnek felszínre, tudva a pszichoanalitikusok álomfejtési próbálkozásairól, nem csodálkozhatunk, hogy a mélylélektanban jártas Róheim felfigyelt a turul-, ill. Álmos-mondára, amely Emese álma néven is ismert. Az Árpád-ház származásmondájának a már emlegetett magzatvíz-szimbólumon kívül még egy fontos jelképe van — a turulmadár, amelyet az első magyar uralkodóház totemjének tartanak. Tudni való, hogy a totem olyan állat, növény stb., amelytől egy embercsoport származtatja magát. Lévén az őseink szenvedélyes vadászok, természetesen a nemzetiségi totemjeik állatok voltak. Egyik ilyen totemállatunk a turul, vagyis az „isteni ős" ez esetben egy nemes vadászmadár képében öltött testet. Röviden összegezve az elmondottakat: A turul Álmos nemzetségének szent állata, s egyben őse is. Álmos tehát a totemállat fia, s ezért jogosan tölti be a főkirály tisztét. Emese teherbe ejtésénél éppen az ősapa csodás képességeinek átörökítését láthatjuk. Vagyis a reinkarnáció döntő pillanatát örökíti meg a monda: ahogy az ős lelke, annak halálakor „elrepült", úgy az új élet most madár alakjában tért vissza, hogy aztán Álmos alakjában realizálódjék. Ez lenne Róheim Géza véleménye a turult tekintve. Vajon ez az egyedüli lehetséges magyarázat? Ugyanebben a tanulmányában írja Róheim, hogy „személy- és családnevek őrizték meg a sólyom- és sasfélék kultikus jelentőségének emlékét". Jól tudjuk, hogy őseinknél gyakori volt az állatok megnevezésének felhasználása személynévként: pl. Gyula erdélyi fejedelem lányait Saroldu-nak (fehér menyét) és Karoldu-nak (fekete menyét) hívták, az Ákos név jelentése „fehér sólyom", a török eredetű turul szó pedig ragadozómadarat jelent, s személynévként ugyancsak elképzelhető. Nem akarom Emesét kicsapongással vádolni, de Álmos nemzőjének kiléte amúgy is annyira kétes (Anonymus szerint Ügyek, a Képes Krónikában Előd), hogy talán nem lesz elhamarkodott esetleg egy harmadik személyt feltételezni: ez lenne Turul. Róheim Géza dolgozatában megemlíti legtávolabbi nyelvrokonaink, a szamojédok totemhiedelmeit is. A szamojédok kannibalizmusnak tartják a totemállat megevését, s hitük szerint ez egy volna saját húsuknak és vérüknek megevésével. Alaposabban megvizsgálva néhány szamojéd mesét, eme is megtaláljuk a magyarázatot. Egy nyenyec mítoszból tudjuk, hogy egyszer hét testvér vadászni indult, és egyikük sem tért vissza. Ezért aztán a nővérük keresésükre indult. El is ért a legkisebb fiú sátrához, ill. barlangjához. „Az öccse meg is érkezett..., barátságtalanul brummogott, a haja is a szemébe lógott. Lefeküdtek. Másnap hajnalban felkeltek. (...) Az öccse egyszeribe visszanyerte előbbi alakját, medvebőr ruháját szegre akasztotta." Egy szölkup mese hőse egy kutyának fülkarikát és nyakláncot ad, később aztán kiderül, hogy a kutya valójában egy nő. Ha jobban belegondolunk, érthető, hogy a szamojédok tartózkodtak az ilyenfajta állatok megevésétől. Hogyan tudnánk megmagyarázni ezeket a meséket, s velük — esetleg? — a turulmondát is? Feltételezésem szerint ezek a „kettős természetű szereplők" (Láng János terminusa) a valóságban sohasem voltak állatok. Mindig emberként éltek, csupán a nevük volt azonos egy bizonyos állat megnevezésével. Ha a név elhangzott, aszszociálta az embert is és az állatot is, így születtek meg a kettős természetű szereplők, akik eredetileg — hangsúlyozom ismét — emberek voltak. Nem kevésbé érdekesek a Róheim-tanulmány jegyzeteiben fellelhető csodaszarvasmotívumok sem. Tudjuk, hogy Hunor és Magyar Enedtől (jelentése szarvasünő, funkciója ősanya) születtek. Később a két fiú egy szarvast üldözve talál új hazára, s egy fejedelem lányaira, akiket feleségül vesznek. Róheim ázsiai párhuzamokat állít csodaszarvasmondánk mellé, amelyekben a szarvas leveti a bőrét és leánnyá változik. Ismét két megoldás kínálkozik: 1. Követve Róheim gondolatmenetét — a szarvas a fiúk anyja, majd a metamorfózis után a felesége. Tehát a fiúk, ill. a fiú (hiszen Hunor — Hungar, tehát Magyar) a saját anyjával lép frigyre. Ezt Freud ún. oidipuszi komplexusával magyarázva, ismét a királyáldozás, ill.ölés motívumához érkezünk, hiszen még élt a király, a fia nem vehette feleségül az anyját. 2. A másik megoldást a kettős természetű szereplők adhatják. Van egy Eneh, azaz Szarvasünő nevű anyánk, aki emberként szül gyermeket, viszont szarvasként vezeti el egy új hazába, majd — a párhuzamok szerint — leveti az állatbőrt, s a felesége lesz. Sok a kérdőjel, s csak tovább sokasodna, ha bevonnánk vizsgálódásainkba a Kézai Simon által először lejegyzett szarvasmonda ősapjának, Ménrótnak az alakját is, akiről Róheim feltételezi, hogy a neve csődöröst, csödör királyt jelent. Hogy egy lóról is kaphatta a nevét valaki az biztos, hiszen ezt az állatot őseink mindig nagy becsben tartották (vö. lóáldozatok, táltosló, fontossága a hadászatban, élelmezésben stb.). S aztán itt van Emese! A neve anyácskát jelent, de a régiségben nem ritkán használták a cseppet sem hízelgő anyasertés jelentésben is. Vagyis állatospanteonunk még tágabbra bővíthető, s így az állatok akár már párba is állíthatók: Ménrót és Eneh, Turul és Emese. Kétkét állat, vagy két-két ember? Logikusabb a magyar népet, illetőleg az Árpád-házi királyokat emberektől származtatni. FEHÉR PÉTER Bíró Béla felvétele Új könyvek Hány nemzedék tanulta „a nobilis érzelmeket szív-szerelemmel" Puskin elbűvölő verses regényében, az Anyeginban! Hisz kishíján 120 éve már, hogy megjelent Bérczy Károly első teljes magyar Anyegin-fordítása. A „nobilis érzelmek tanulása szív-szerelemmel" fogalmazás Krúdytól származik, ő írta 1920 tavaszán a százéves Anyegint ünneplő magyar fordítás akkori, „új kiadásának" előszavában: „Nagyon öreg emberek, talán régi sírlakók azok a magyarok, akiknek szive először indult meg e csodálatos hangra ... S a százesztendőssé lett orosz ifjú most új kiadásban éppen olyan hódítóan, szerelmetesen, gyengéd szíveket megigézően lépdel az olvasó elé, mint egykor..Ennek a régi „új kiadásnak" a mását, Gara Arnoldnak hozzá készült rézkarcaival, valamint az Anyeginnak egy új, Áprily Lajos 1953-ban készítette fordítását adta ki szép kiállítású közös kötetben Két magyar Anyegin címen az Európa Könyvkiadó. A múlt századi orosz prózaíró nagyságnak, Lev Tolsztojnak nyolc elbeszélése található a Világirodalom Remekei sorozat Bál után című új kötetében. Ez az íróóriás hosszú alkotói pályája során nemcsak halhatatlan regényeket, hanem nagy elbeszéléseket is írt. Az elsőket állítólag olyan lefegyverző erejűeknek találta egy híres pétervári író, hogy megjelenésük után kijelentette: Mindnyájunknak le kell tennünk a tollat. Ez a „jóban-rosszban egyformán szenvedélyes" nagy orosz — Babits jellemez így — elbeszéléseiben még regényeinél is szenvedélyesebb az igazságkeresésben, fő emberi kérdéseinek, élet és halál, házasság és családi boldogság problematikájának a vizsgálatában. A kötet elbeszélései közül több éppen ezekben a témakörökben mozog. Az 1920-ban született Jurij Nagibin 1940- ben publikált először novellát. Később regényeket is írt, de ereje az elbeszélésekben mutatkozik meg igazán. Az Európa és Madách kiadó közös kiadásában megjelent „Az Elbrusz hófödte csúcsai" című könyv Nagibin elbeszéléseiből ad válogatást, összesen hat kisprózát. Rokonszenves írót ismerünk meg bennük, aki harmonikus egységben látja az embert és a természetet, bensőséges kapcsolat fűzi mind a kettőhöz, és mindenütt meg tudja lelni az élet szépségének és épségének jeleit. Egyébként olyasmikről ír, ami fiatalokat, időseket egyaránt érdekel (hűségről, szerelemről, a természetadta élményekről és tanulságokról, nemzedéki problémákról stb.). Izgalmas, krimiszerű jelenetekkel van tele Jurij Davidov Lombvesztő idő c. vaskos történelmi regénye, amely a Világkönyvtár sorozatban jelent meg. A regény olyan korban játszódik, amelyben Oroszország cári rendőrspiclijei ott lapulnak minden kapualjban. 1881 tavasza van, éppen kivégezték II. Sándor cár merénylőit, a Népakarat nevű forradalmi szervezet tagjait. Az országot a félelem üli meg, maga az új cár is rettegésben él, s belügyminisztere, a szenilis Tolsztoj gróf, a belügyekhez sorolta a társadalom szellemi életét is. „Nem az eleven testet pusztítják az ilyenek, — véli róla az egyik forradalmár, — hanem az eleven gondolatot. A gondolkodás képességét rosszindulatú betegségnek tekintik." A heroizmussal és árulással teli tragikus kort megidéző regény méltán keltette fel megjelenésekor, 1969-ben, az olvasók érdeklődését. (FV) 11