A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 14. szám

Flórián megnézte az óráját. Öt percet késett. Megcsóválta a fejét, aztán lassú mozdulattal megigazította hozzá az engedetlen nagymu­tatót a déli harangszóhoz. Ez is megvolt. Sóhajtott és miután nyújtózkodott egy na­gyot, óvatosan felemelkedett a kopott fa­székről. Na, indulhatunk ... Felvette felöltőjét, gondosan bezárta az iroda ajtaját és lebotorkált a csípős napfényű tavaszi utcára. Szinte még fütyörészett is. Csak a villamosmegállónál nyilallt hirtelen eszébe a valóság ijesztő tudata: reggel az asszonnyal... Igaz is ... A fene egye meg ... Elöntötte a méreg. ... Veszekedtek. Mint rendesen, hosszú évek óta. Az asszony, a szegény, sírt és rikácsolva pocskondiázta őt. Utálatos volt. Csapkodta a reggeliző edényeket és kitárta a konyhaajtót, hogy a szomszédok is hallják az ő mártírumát. Sírástól megdagadt szeme szikrázott, a haja szétbomlott, s néha egé­szen artikulátlan hangok törtek ki dühtől elfulladt torkán ... Először csitítani próbálta. Nem ő kezdte, a felesége rohanta meg a tegnap esti ártatlan borozgatás miatt, de mégis megkísérelte kérlelni, hogy elejét vegye a csúf lármának, ami már az idegeit kezdte végleg összetörni, mindennapos ismétlésével. Nem ment. Csak olaj volt a tűzre. A mentegetőzésre még diadalmasabban csapott le rá az asszony. Akkor aztán ő is kitátotta a száját. Az asz­­szony még jobban. Öt perc múlva megtör­tént négy éves házasságuk alatt az első tettlegesség: az asszony hozzávágta a kezé­ben tartott kávéfőzőt. — Nesze, bitang ... Elámult. Ez volna Magda ? Az ő kis Magdá­ja, akit olyan boldogsággal hozott magával a Tavasz-utcából, ide, a közösen álmodott egy szoba-konyhába? Ez volna az, ez a vöröské­­pű, visító fúria ? Lehetetlen ... Felhördült, sötét lett előtte minden és ütött... Aztán bevágta az ajtót, elindult az iroda felé ... És most haza kéne menni, mint máskor ebédelni... De mi lesz otthon? — Mi lesz ... Mi lesz?...!! tépelődött magában Flórián és megpróbálta elképzelni az összes lehető helyzeteket. Becsenget mintha mi sem történt volna és egyikük sem említi a reggel történteket. Vagy sír az asszony s ő az ölébe vonva pár szép szóval megnyugtatja ... Vagy tovább veszekszik a felesége s akkor ő férfiasan bevágja az ajtót rá és estig, nem éjfélig, haza se megy... Vagy... Eh,­­ rántott egyet a vállán, mit törő­dik ő vele a végén, mi köze hozzá, akármi lesz is. Hirtelen kiegyenesedett, szembe a villa­mosmegálló bódéjának szürke falával, fele­melte az előbbi elkeseredéstől összeszorult öklét, megállt mint akinek valami diadalmas gondolat jut eszébe és belevágott a szikrázó márciusi napsütésbe. — Kidobom! Egyszerűen hazaküldöm az anyjához és elválok tőle ... Nagyszerű! Nem fogom az életemet tönkre tenni egy asszony bolond szeszélyeiért... Eszébe jutott a régi, szabad legényélete. Meg kell hagyni, szép idők voltak azok, nem is lesz olyan nagy szerencsétlenség, ha visz­szatérnek újra. Úgy elmerült a boldog tervez­­getések közepette, hogy alig vette észre s már otthon is volt. Amíg a lépcsőkön haladt, némi szorongást érzett, vissza is akart for­dulni, hogy elejét vegye minden bajnak, de aztán megkeményítette a szivét s megnyom­ta az előszobaajtó csengőjét. Legyen, ami lesz! Várt egy kicsit, de nem nyílt az ajtó. Újra csengetett. Megint hiába. — Furcsa — mor­mogta bosszúsan és a nála levő biztonsági kulccsal belépett a lakásba. Csend fogadta. Benyitott a konyhába. A tűzhely üres, hideg, a falak mentén rend, az edények helyükre rakva. A szobában is üres némaság, csak egy légy zümmögött nyugtalanul az ablaktámlán. Flórián elképedt hogy nem várják őt délben, a kész ebéddel, mire hazajön az irodából. Akkor látta meg az asztalon a levelet. Izgatottan föltépte és elolvasta. „Elmegyek, mert nem bírom ki melletted. Aki olyan durva, mint te, annak kutya való, nem feleség. A szekrénykulcs az éjjeliszek­rény fiókjában van. Élj boldogul!" Magda. Hirtelenében nem tudta, mit tegyen. Leült a vetetten ágy szélére s elnézte a felesége gyerekes gömbölyű betűit. Na, de ilyet! Itt hagyta, megszökött tőle. A hálátlan! Hogy tehette? Aztán kicsit elmosolyodott. Hiszen csak megelőzte őt! Elment, hát aztán? Lega­lább megkímélte a jelenetektől. De most mi legyen? Az ablakhoz állt s míg öntudatlanul bá­multa a lent zajló utca forgatagát, próbálta összeszedni kalandozó gondolatait. Először is éhes, utánanéz valami harapnivalónak. Próbált valamit összeütni a konyhán, de a fa nem akart meggyulladni, hát egy idő múlva abbahagyta s visszament az ablakhoz, gondolkozni az új helyzetről. Szó sincs róla, egy kicsit kellemetlen volt ilyen hirtelen a dolog. Előbb meg kellett volna beszélni az egészet, okosan és megfontoltan, hogy mi lesz, mint lesz, nem csak így, hebehurgyán, váratlanul. Elfordult az ablaktól s próbált mással fog­lalkozni. Arra gondolt, hogy ma éjszakára nem marad itt az üres, hideg, idegen lakás­ban, hanem valahol megvacsorázik, s elmegy egy barátjához aludni, akinél egyszer már vendégeskedett két napig, amikor felesége elutazott. Majd mond neki valamit, akármi­lyen kifogást és holnap aztán berendezkedik itt a magányos életre, egyelőre. Berakja a legszükségesebbeket az aktatáskájába, az­tán elmegy az irodába s haza se néz holna­pig. Na, gyerünk csak. Kinyitotta a sifont, hogy előkeresse a szük­séges dolgokat. Persze nem találta. Ellenben ott voltak a felesége ruhái, holmijai szép sorban mind, úgy látszik, csak a legszüksé­gesebbeket vitte ő is magával. Kihányta őket türelmetlenségében. Ez a kék kosztümje, amiben sétára szokott öltözni, ezt a rókaboát akkor vette neki, mikor nászutasok voltak ... Lassan-lassan hatalmukba kerítették a régi emlékek. Azért nem volt olyan rossz asszony Magda, nem, csak kiállhatatlan ter­mészetű. Heves, igaz hogy mindig ilyen volt. Egyszer vőlegénykorában három napig nem szólt hozzá, mert valakit dicsért előtte, akire féltékeny volt. De különben más baj nem is volt vele. Nem költött, nem parádézott, nem vágyott sehova, nem flörtölt. Ejnye, komisz dolog, mindig jobban fáj a feje, csak volna itthon az asszony, hogy priznicet tegyen a homlokára. — Ja, igaz, hiszen nem fog hazajönni, el is feledtem — mormogta elkeseredetten és igyekezett visszarakni a kiszedett holmit a szekrénybe, úgy mint volt. Nem ment. Előkeresett egy aszpirint, aztán megnézte az óráját. Még volt ideje bőven a hivatalos óráig. Mit­ csináljon, mihez kezdjen hát, hová menjen? A feje lüktetett, a gyomra kavargó­ az éhségtől, de a legrosszabb ez a tanácsta­lanság volt, hogy nem tudta, mit kezdjen így egyedül. Eddig örült a bekövetkező új élet­nek, a nagyszerű egyedüllétnek, a régi füg­getlenségnek, ezer terve, vágya, ábrándja volt vele, de most hogy itt volt, hogy bele­csöppent, hogy hirtelen a kezébe adták, nem tudta, mit csináljon vele, hol kezdje az új életet? Dél óta most először érzett holmi sajnálkozást a feleségével szemben. Bevette a csillapító port, vizes zsebkendőt csavart lüktető homlokára és ledűlt a szét­hányt ágyra. Elaludt. S arra ébredt, hogy valaki halkan kinyitja az ajtót. Még talpra se ugrott, az asszony már benn volt a szobában. Pár pillanatig egyikük sem tudott szólni a meglepetésről. Azután az asszony törte meg akadozó szóval a csendet. — Hát te itthon vagy? Flórián nem tudta hirtelen mit feleljen. — Itthon, miért kérded ? — kérdezte kicsit bambán. — Csak — mondta az asszony csendesen. — Azt hittem, elmentél már az irodába, mert két óra elmúlt... — Elmúlt? — ijedt fel Flórián kábulatából. — Hisz akkor elaludtam... És még nem ebédeltem ... Elkések ... Az asszony tétován megmozdult az ajtó felé. — Majd csinálok egy kis rántottát, várj. Aztán estére hozhatsz valami húst, amit könnyen összeütök, friss vacsorának ... És a kilincsre tette a kezét. Flóriánnak egyszerre kétség és öröm nyi­lallt a szívébe. Mi ez hát itt marad? Vissza­jött? Komédia volt az egész, vagy csak ő álmodta, hogy elment örökre?... Nem értette. Ekkor révedező, álmos tekintete az aszta­lon heverő levélre esett. Felkapta s úgy nyújtotta értetlen, kérdő mozdulattal az asz­­szony elé. — Magda, és ez ... mi ez ... Te el akar­tál... örökre ... engem ... Az asszony elvörösödött, elfordult, de nem szólt, csak a válla remegett. — Mi ez? — kérdezte most már erősebb, vádoló hangon Flórián s valami furcsa jóleső melegséggel érezte, hogy most már minden rendben van. Ez az asszony nem tudta őt elhagyni soha s ezt az asszonyt nem fogja hazaküldeni, soha, soha mert szereti. — Megütöttél... gonosz voltál... — sír­ta el magát végre az asszony s gyerekesen kezeibe temette arcát. Flórián egy ugrással mellette termett, le­fejtette arcáról nedves kezeit s belenézett a könnyfátyolos kék szemekbe. — És most, visszajöttél ?— kérdezte ellágyulva. — Igen, — szöpögte csendesen az asz­­szony. — Itt felejtettem. A kulcsot... A kofferkulcsot. Azt hittem, nem vagy itt­hon ... Hogy elmentél. Hát vissza­jöttem érte... S megnyugodva tűrte, hogy Flórián lecsó­kolja a könnyek nyomait. S a légy tovább zümmögött az ablaktáb­lán, a beáradó tavaszi napfényben. D. MIHALKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓJA 23 PÁLL MIKLÓS A KULCS

Next