A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám

A VOX HUMANA IDŐSZERŰSÉGE Kassán (Košice) 1985 májusának utolsó napjaiban Fábry Zoltánra emlékeztünk, halá­lának tizenötödik évfordulóján. Az emlékes­ten, amelyet a Barátság Házában tartottunk, a jelenlévőket Juraj Sárik, a Kassai VNB kulturális osztályának vezetője köszöntötte, ünnepi beszédet a CSEMADOK KB vezető titkára, dr. Lukács Tibor mondott. Az ünnepi megemlékezést rövid, kétnyelvű irodalmi összeállítás követte, amelyben Kövesdi Sza­bó Mária és Jozef Klein színművészek idéz­ték meg Fábry Zoltánt. A tudósító ezzel a pár sorral lényegében teljesítette is a maga napi penzumát: jelen volt, az emlékestről hírt fogalmazott, hírt továbbított. S ezzel napirendre is térhetnénk az esemény felett. De kataklizmákkal terhes századunkban Fábry Zoltánra emlékezve, beérhetjük-e ennyivel? Ha a napi eseménye­ket, híreket követjük, óhatatlanul Fábry Zol­tán egykori kérdéses-gondolatai merülnek föl előttünk. S ezek a gondolatok-kérdések a folyó időben — a szűkebb és tágabb világra vonatkoztatva — semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, az imperializmus és a fasizmus megújulásának legutóbbi néhány évében ugyancsak megnövekedett kérdése­inek és gondolatainak a súlya. Az 1960-ban kiadott Palackposta előszavából idézem: „Nemrég egy statisztikát olvastam: a hitleri háború világkatasztrófájának összegezett végszámadatát, 72 millió halott szörnyű te­­temrehívását. A 72 millió halott hatszorosa 1914—1918 hullaösszegezésének! A szám­sor hatványtörvénye szerint ez a harmadik világháborúban majdnem egy félmilliárdnyi halottat eredményezne. És ez még a jobbik eset. Az atomimperializmus a teljes meg­semmisülést jelenti: mindenki, mindnyájunk pusztulását.” A negyedszázaddal ezelőtti Fábry-gond mára, a reagani csillagháborús készülődés lázában és lázálmai között immár az egész emberi civilizáció megmaradásának legége­tőbb kérdése lett. Csoda-e hát, ha Fábry Zoltán halálának tizenötödik évfordulóján életművének meg­sokszorozódott aktualitására döbbenünk? Csoda-e, ha az emlékezés ünnepi pillanatai alatt is a „hétköznapi fasizmus” mindenkori veszedelmére figyelmeztető embert és írót kell magunkban megidézni? S azt — főleg azt! —, hogy ennek az emberi és írói maga­tartásának a példája milyen mértékben ka­pott otthont a szűkebb s a tágabb Európá­ban?! Ha a szűkebb portánkon vizsgálódunk, már itt is kétágú a gond. Az egyik ágon ott a jószándék és a gyakorlati tett is, hogy műveit összefogva közkinccsé tegyük, hogy gondo­lataival éljünk, élhessünk. A Fábry-ház Stó­­szon évekkel ezelőtt megújult, a könyvtár is rendezett. Csak éppen a ház „benépesíté­se", élő, kulturális góccá tétele nem akar sikerülni. Holott egykori lakója végakaratá­ban ezt várta, ezt kívánta: „Stószból, a házból nem sablonos múzeumi zarándokhe­lyet kell csinálni, hanem a könyvtár és a levéltár felhasználásával élő, kulturális gócot, amelyet írók, kutatók használnak." Használ­nak? Most, tizenöt évvel Fábry halála után inkább „sablonos múzeumi zarándokhely” a stószi ház, mintsem „élő, kulturális góc." Írók, kutatók csak elvétve látogatják... A Fábry-hagyaték örököse, mint ismeretes, a CSEMADOK. Szövetségünk vezető titkára, dr. Lukács Tibor az emlékesten ünnepi be­szédében ezt az örökséget hittel vállalta: „Köszönettel tartozunk Fábrynak ezért a ne­mes életműért — mondta —, amely legna­gyobb kincse, öröksége népünknek, ígérjük, hogy ezt az örökséget örökösökhöz méltóan fogjuk őrizni és gyarapítani." A CSEMADOK KB a Madách Kiadóval szövetkezve az elmúlt években sokat tett Fábry Zoltán szellemi hagyatékának közkinccsé tételéért. Megje­lent Fábry levelezésének egyik része; a na­pokban jelent meg összegyűjtött munkáinak ötödik kötete ... Látszatra tehát minden rendben is volna, hiszen mindezek mellé odasorolható az immár központi rendez­vényként évente sorra kerülő Fábry-napok is... Mindez — utalva az iménti kétágú gondjainkra — azt jelzi, hogy a Fábry-életmű körül még ma is egy sereg ellentmondás gyűrűzik. Mert ugyan felékesítjük ezt az élet­művet szép jelzőkkel, de odáig nem jutunk el, hogy teszem azt az Európa elrablása kötelező olvasmány legyen középiskoláink­ban; esetleg, hogy az egész Fábry-életmű érettségi tételként szerepeljen... Az is az ellentmondások sorát gyarapítja, hogy ösz­­szegyűjtött munkáinak nagyon alacsony a példányszáma, de hogy még ez a pár száz kötet sem fogy el a könyvesboltokból... Ezek a nem éppen szívderítő tények egy­ben azt is jelzik, hogy az az író, ki mindmáig a legtöbbet adta a szlovákiai magyarságnak, nem talált igazán otthonra közöttük. Az évforduló kapcsán e sorokat nem ün­neprontásként írtam ide, inkább csak a már elvégzettek mellett a még meglévő tenniva­lókra szerettem volna ráterelni a figyelmet. Hogy Fábry Zoltán életének és munkásságá­nak kérdései mellé oda tudjuk-e sorakoztatni a magunk mai — s majdani — válaszait. Hogy tudunk-e élni — örökösökhöz méltón — életművével? Hogy tudunk-e elfogadható válaszokat fogalmazni a tulajdon jövőnkre? Mert Fábry Zoltán gondolatai — az emberi­ség sorsa mutatja — kikerülhetetlenek: föld és nyelv, ember és nép össze bennük. A Palackposta előszavában fogalmazta meg: „Minden, ami nagy és maradandó: az időben és az idővel nagy. (...) Amit halha­tatlanságnak nevezünk, az nem más, mint az állandósult időszerűség ..." Fábry Zoltán életműve — az idő már bebizonyította — számunkra, minden népek számára: „Állandósult időszerűség." Ha vállaljuk, ha vállalják. GÁL SÁNDOR a hétéves háborúban (akkor még gyerek volt), s családját minél előkelőbbnek tüntes­se fel. Lengyelországba való szökése sem volt véletlen. Atyai öröksége miatt viszályba keveredett verbói rokonaival, a kurucok által kivégzett Ocskay László utódaival. A Hrussó­­ban elkövetett hatalmaskodásért két hónapi börtönre ítélték, ezért kellett Lengyelország­ba menekülnie. (Más változat szerint előbb le volt tartóztatva, s a lubiói várból szökött meg.) Valóban részt vett a lengyelek cári konföderációjában, s vitézül harcolt az oro­szok ellen, de itteni szerepét (győzelmei számát) erősen felnagyítja. Tény, hogy 1769-ben orosz fogságba esett, s ezt a cári csapatok főparancsnoka Golicyn herceg Varsóba küldött jelentése is megerősíti. (Egyik életrajzi feljegyzésében Benyovszky azt is írja, hogy a selmeci bányászati szakis­kolában is tanult, de ennek sincs nyoma a selmeci levéltárban.) Benyovszky életrajzá­hoz már a kortárs Gvadányi József is hozzá­köttökt adatokat verses elbeszélésében azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket neki maga a gróf beszélte el négy napon át, amíg együtt voltak egy nagyszombati fogadóban. Be­nyovszky szibériai száműzetéséről is egészen ellentmondó adatok kerültek elő. Már Jókai — a Benyovszky kérdést kutatva rájött, hogy nem szökhetett meg Tobolszkból hajóval, mert ez a város többezer kilométerre van a tengertől (Jókai, Gróf B. M. Bp. 1888). A Jókait kritizáló Ocskay Gusztáv 1890-ben azt is állítja, hogy Benyovszkyék Tobolszkból szöktek meg, miután ópiumot kevertek (a szakács közreműködésével) az örök ételébe. Ilyen mérgezésről Benyovszky is többször tesz említést, de mindig ellenfeleinek tulaj­donítja. Történelmi szempontból leghomá­lyosabb rész az emlékirat leginkább regé­nyes fejezete, a kamcsatkai tartózkodás. „A­­ kormányzó leányával szövődő szűzies szere­lem motívuma — érthetően — rendkívüli szerepet kapott az irodalmi feldolgozások­ban. Jókai egyenesen a szép Atanázia nevét választotta a regény címéül. A történetben csak az a sajnálatos, hogy ezt is Benyovszky költötte: a hölggyel kapcsolatban a kérdés régen nem az, hogy volt-e Benyovszkyval viszonya, megszökött-e vele, stb., hanem egyszerűen az, hogy egyáltalán létezett-e? (Lugosi Győző: Benyovszky Móric életútjárói. Századok, 1984/2.) Már a Jókai-regény újabb kiadásának (1967) előkészítője, Radó György, észrevette azt is, hogy Benyovszky több idegen szerző művét átvette, szabadon kompilálva, saját művébe. Így pl. Kamcsatka leírásáról a gróf azt mondja, hogy a kormányzó megbízásá­ból fáradságos munkával készítette el, s a kormányzó ezt a sajátjaként küldte el Péter­­várra. Azóta azonban előkerült e dolgozat régebbi orosz eredetije, Krasenyinnyikov orosz nyelvű műve, amelyet franciára is le­fordítottak. Az egybevetés alapján nem vitás, hogy Benyovszkynak Kamcsatkáról szóló is­mertetése nem más, mint Krasenyinnyikov művének szabad fordítása, s hasonló kompi­­lációk, kisebb-nagyobb átvételek vannak emlékiratainak más részeiben is. Legújabban Lugosi Győző történész bizo­nyította be, hogy Benyovszky madagaszkári szerepének leírása egyáltalán nem felel meg a tényeknek, s joggal kritizálja ezzel kapcso­latban a grófot heroizáló Szalatnai Rezső romantikus publikációját (Arcképek háttér­ben hegyekkel, Bp. 1969. 43—56.) Lugosi kimutatja, hogy a madagaszkári fejezet jó része Benyovszky fantáziájából, más része pedig idegen szerzők munkáinak kompiláci­­ójából származik. Madagaszkár leírását pl. nagyrészt Flacourt francia szerző korábbi munkájából veszi át, néhol szószerint, néhol pedig csak kivonatosan. „A gróf tömörítése egyes esetekben nemcsak lehangolóan szűkszavú, de megtévesztő is." (Századok, 1984. 379.) A továbbiakban Lugosi így ösz­­szegezi a legújabb Benyovszky-kritika ered­ményeit : „Dolgozatunk célja a Benyovszky-kérdés — s azon belül az Emlékiratok és Útleírások — madagaszkári »szeletének« szemügyre vétele volt, a történeti hitelesség, a tudomá­nyos (néprajzi) értékesség szempontjából. Ebben a vonatkozásban az életmű tényleges haszna meglehetősen csekély. A Benyovsz­­ky-jelenség azonban érdemes a vizsgálatra más megközelítésben is. Két szempontot­­ jelölünk itt meg. Az egyik azé az irodalmi — és tágabban szellemi — környezeté, amelyben a gróf memoárja napvilágot látott. Az emlékiratok­ban fellelhető hanyagságok, plagizálások és fantáziaszülemények merőben más megvilá­gításban tűnnek fel, ha Benyovszky művét a korszak hatalmas utazási irodalmában elhe­lyezve vesszük szemügyre. Ez az irodalom — mind szerzőinek, mind pedig olvasóinak in­tellektuális felkészültsége és igénye szem­pontjából — hallatlanul heterogén volt. Épp­úgy magában foglalt olyan igényes, precíz leírásokat, amelyek a modern etnográfiát előlegezték és alapozták meg, mint felszínes, csak a tengerentúli világ kuriózumait észre­­vevő (és gyakran túlszínező) beszámolókat. Sőt, az utazási irodalommal közvetlenül ro­konságban álló, rendkívül népszerű műfajo­kat is meg kell itt említenünk: a robonzoná­­dokat, a fantasztikus útleírásokat vagy az utópiákat. A Benyovszky-memoárban meg­lévő valótlanságok stb. tényén persze ez mit sem változtat, mégsem lenne helyes azon­ban e korai írásművön mai írói normákat számon kérnünk. A másik szempont inkább magára az élet­­útra vonatkozik. Benyovszky életpályájára sajátos fényt vet mindaz, amit Madagaszká­ron tett, meg az is, amit nem tett, csak szeretett volna elhitetni a robinzonádok di­vatját élő európai kortársai előtt. A szépiro­dalmi, művészi feldolgozások mind ez ideig egy sohasem létezett, az adott kor szükség­leteihez, ideáltípusához idomított Benyovsz­­kyt rajzoltak meg — amihez persze a gróf is, emlékiratai révén, megfelelő alapot szolgál­tatott. Egyszer majd születik talán egy hiteles irodalmi Benyovszky-portré is, hiszen a gróf reális alakja, valóságos életútja szintén szol­gál érvényes tanulságokkal. Elgondolkodtató annak az igyekezetnek az anakronizmusa, ahogyan ez a kitűnő személyes képességek­kel megáldott (bár egyszersmind komoly jel­lemhibákkal is megvert) kelet-európai kisne­­mes és egyben világpolgár a főnemesség soraiba küzdi fel magát, királyi címet költ magának, hogy egyenrangú félként tárgyal­hasson Európa uralkodóival. Mert ugyan vé­letlen, mégis szemléletes körülmény: Be­nyovszky emlékiratainak első kiadására a francia forradalom évében került sor.( Ii. m. 390) Benyovszkyról nevezték el később Vŕbové főterét, s szülőházát emléktáblával jelölték meg. CSANDA SÁNDOR 11

Next