A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám

vekedett, s miután a rézse kevésnek bizonyult, a bennszülöttek az élő erdőt kezdték irtani. Főleg az út mentén irtot­ták ki a nemzeti park fáinak százait, ahol a szállítás könnyű. Ezzel elérték, hogy a tű- és a lomblevelű erdő helyén kopár pusztaság keletkezett, melyből az esővíz minden földet kimosott. A bennszülöttek többsége nem látja azt a veszélyt, amit a meredek lejtők fáinak fokozatos irtása jelent falvaink számára. Nem tudatosítják, hogy az erdővel együtt kipusztult a talaj, a ned­vesség, az állatok kedvező és nélkülöz­hetetlen élettere. Helyébe terméketlen, sziklás pusztaság terjeszkedik, amely a lakosság számára semmiféle hasznot nem hajt. Ha ez a folyamat még 2—3 évtizedig eltart, a Sagarmatha Nemzeti Park területéről eltűnik az erdő utolsó maradványa is és helyébe sziklás pusz­taság lép. A serpa falvak lakosainak túl egysze­rű a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy tudatosítsák viselkedésük következmé­nyeit. Gyakran a tiltások ellenére is irtják az erdőt, csupán azért, hogy a turistáktól pénzt kapjanak a meleg éte­lért. Amikor tettük káros hatását ma­gyaráztuk , hogy saját létformájukat veszélyeztetik és szülőföldjükről való kitelepítésre ítélik magukat — értetle­nül rázzák a fejüket. A pillanatnyi ha­szon számukra fontosabb, mint a jövő­jük. Ezért a kulturális fejlett országok látogatóinak kötelessége, hogy javasol­ják az óvintézkedéseket és biztosítsák a Sagarmatha Nemzeti Park területének megóvását. A mi munkánk javaslatok kidolgozá­sára irányult a Sagarmatha Nemzeti Park területére vonatkozólag. Javasol­tuk a terület vízenergiájának elektromos energiává való átalakítását, az új erdő­­telepítést és a még meglévő erdő vé­delmét. Csakis a kisméretű vízierőmű­vek építése biztosíthatja a kellő energi­át ahhoz, hogy a turisták zavartalanul, létszámuk korlátozása nélkül látogat­hassák a Sagarmatha Nemzeti Parkot. A turisták és a hegymászók az egész világról összesereglenek a földnek e félreeső helyén, hogy megcsodálják a Himalája hegyeinek szépségét. Ugyani­lyen csodálatosak és érdekesek a köz­tük levő mély völgyek, a meredek lej­tőkről lezúduló gleccserek, a számos tengerszem és a sajátos növényzet. A Sagarmatha Nemzeti Park jellegzetes­ségei közé tartozik az is, hogy területén nincs egyetlen út sem, amelyen autó, vonat vagy drótkötélpálya közlekedne. A nemzeti park látogatója mindenhová csak a saját lábán jut el. Gyalogolva azonban több ideje jut arra, hogy megismerje a környék érdekességeit. Utunk során mi is élveztük a természet zavartalan nyugalmát, a tiszta levegőt, a változó panoráma gyönyörét, a hegy­csúcsok csábítását, amelyek — úgy tűnik — kéznyújtásnyira vannak. A Sa­garmatha Nemzeti Park atmoszférája azért oly különös, mert területén a világ legmagasabb csúcsainak közelsége érezhető. PAVOL ZACHARA A szerző felvételei m­ég Május huszonnyolcadika és harmincegyedi­ke között, négy teljes napon át tánczene, hangos beat-muzsika, lüktető rock-futamok és a reflektorok föl-föllobbanó fénye verte fel békés nyáreleji álmából a bratislavai Szak­­szervezeti Palota nagytermét. Ebben az esz­tendőben is itt zajlott le a hazai könnyűzenei élet legrangosabbnak tartott rendezvénye, a Bratislavai Líra dalfesztivál. Az a könnyűze­nei seregszemle, amely évfolyamainak szá­mát tekintve nemcsak a gyermek-, hanem a kamaszcipőből is jócskán kinőtt már, elvégre Szlovákia fővárosa immáron huszadszor volt házigazdája a fesztivál hazai s külföldi ven­dégeinek. A Szakszervezeti Palota és közvetlen kör­nyéke lényegében valamiféle hangyabolyhoz hasonlított. A bejáratok közül a százhúsz koronás belépőt szorongató jegytulajdono­sok nyüzsögtek, illetve azok, akik abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb besurran­hatnak a nagyterem lépcsőire; a művészbe­járó körül viszont egy fiatalabb korosztály, az autogramgyűjtők népes tábora tolongott. Odabenn, a hangversenydobogón reggeltől koraestig folytak a próbák, húsz órától éjfélig pedig a hangversenyek. A fesztivál igazgató­ságán egymást követték a különböző meg­beszélések, ám élénk forgalom jellemezte a nemzetközi sajtóközpontot is, ahol főképpen délelőttönként peregtek szinte futószalagon a dalszerzők, az énekesek, illetve külföldi impresszárióik sajtóértekezletei... Mert ki ne ismerné például a Sharasan, a Felicita vagy az­­o di note című listavezető slágereket — úgyhogy nem is csoda, hogy az újságírók szinte kérdéseik kereszttüze alá vették a hazánkban első ízben szereplő, méltán világ­hírű Romina Power és A­ Bano olasz énekes­duót, a tavalyi San Remo-i dalfesztivál győz­teseit. Nem kisebb érdeklődés jellemezte az egyre inkább ismét teret hódító blues-zene világhírű sztárja, John Mayall, vagy az idei Eurovízió-fesztiválon ötödik helyezettként szerepelt írországi Maria Christian és mások párbeszédét az újságírókkal. A legnagyobb érdeklődés azonban — mind a sajtóközpontban, mind a fesztiválpó­diumon — Mireille Mathieu személye körül összpontosult, aki több mint húsz esztendei koncertezés után is állandó csillaga a világ hangversenytermeinek. A barátságos Mireil­le nevetve mesélte, hogy még pályafutása legelején egy eredetiségre törekvő francia hírlapíró „Piaker"-nek keresztelte őt el, ami­vel arra célzott, hogy Edith Piaf és Josephine Baker szerencsés „keverékének" tartja ... (Egyébként bizonyos vonásaik külsőre való­ban rokonok: Mireille Mathieu viszonylag alacsony, akárcsak a híres Edith volt; a testsúlyát tekintve nincs ötven kiló sem és a híres Edith szintén nagyon könnyű volt, de hasonló a pályafutásuk is, hiszen mindkettő­jüket nagyon fiatalon fedezték föl és mind­ketten saját számaik szövegírói, olykor kom­ponistái is.) Mathieu családi körülményei viszont Josephine Bakeréhez, a nagyszerű néger énekesnőéhez és táncosnőéhez ha­sonlóak, aki tizenkét gyereket fogadott ma­gához, a világ különböző fajainak és nemze­tiségeinek csemetéit, hogy a béke és kölcsö­nös megértés gondolatának jegyében felne­velje őket. Mireille-nek pedig tizenkét testvé­re van, s többségükről, azok gyerekkorában, ő gondoskodott... A sanzonvilág 1946. július 22-én Avignonban született királynője Szlovákia fővárosában is bebizonyította, hogy hangja s előadói stílusa valóban Piaf utódjává avatja. Mindent tud, amit a legna­gyobb chansonette-ek valaha is tudtak. Színpadi szereplése valóságos csoda, hiszen nemcsak az énekkultúrája remek (mindmáig 96, ÓRÁS MARATON hetente négy-öt énekórát veszi), hanem elő­adónak is mélyen átérző. A bratislavai Szak­­szervezeti Palota nagytermében talán még soha nem zúgott ilyen hosszan tartó vastaps, hiszen a közönség állva, kereken tizenöt percig tartó ünnepléssel jutalmazta Mireille Mathieu műsorát! Talán az eleddig elmondottakból is kitű­nik, hogy a Bratislavai Líra huszadik évfolya­mának versenyen kívüli gálaműsorai a feszti­vál valóban értékes óráit jelentették. Ehhez nemcsak az olasz, francia és angol világsztá­rok járultak hozzá, hanem Katona Klári, Helena Vondráčková, a kirobbanó muzsikusi formát mutató Marika Gombitová, Margarita Hranova, a szovjetunióbeli Vesztők­e­­rebráta és nem utolsósorban az önálló műsorblokkal szereplő Karel Gott. A 21—21 dalt bemutató hazai, illetve nemzetközi versenyben egyértelműen a kül­földi énekesekkel fémjelzett erőpróba hozott több élményt. A „nemzetközi líra" néhány valóban a figyelemre méltó énekesi és dal­szerzői teljesítmény jegyében zajlott. Első­ként rögtön a lengyelországi Edita Geppertet kell megemlíteni, aki tudatos hangvezetés­sel, rutinos fellépéssel, a zene és a szöveg átélt értelmezésével érte el a legtöbb pont­számot, ami egyben — természetesen — az első díjat is jelentette. Kellemes meglepetés volt az ugyancsak az élbolyban (a pontver­seny ötödik helyén) végzett magyarországi Babits Marcella szereplése, aki a „Te vagy a sztár" című, összetett ritmusképletű dalt csodálatra méltó biztonsággal s kiváló rit­musérzékkel adta elő. A második díjat — teljesen megérdemelten — az Írországból érkezett, nagyszerű hanganyaggal éneklő Maria Christian nyerte, a dobogós helyezé­sek harmadik fokát pedig a romániai Mirabe­­la Dauer kapta. Az igazsághoz ellenben hoz­zátartozik, hogy erre a helyezésre Babits Marcella, a temperamentumosan jó hangú jugoszláv Jaszna Z­okics, az NDK-beli GES- trió, a belgiumi Nathalie, avagy a hollandiai Michelle épp olyan esélyes volt. Díj azonban csak három van, úgyhogy utólag már nehéz megvétózni a zsűri döntését. Megfontolandó viszont, hogy a nemzetközi verseny ideihez hasonló színvonala esetében nem lenne-e érdemes megosztani az arany-, ezüst-, vagy bronzlírák valamelyikét? Természetesen, csupán körültekintő döntés után, valóban indokolt esetben. Sajnos, sokkal kevésbé lehet az ember elégedett a fesztivál tulajdonképpeni gerin­cét jelentő hazai nemzeti dalverseny színvo­nalával. Ebben a mezőnyben bizony jópár olyan csacska dalocska hangzott el, amely egy pillanatig sem öregbítette a Bratislavai Líra, s főképpen a fesztivál huszadik évfolya­mának hírnevét. Ebben az esztendőben a tisztes középszer, esetenként pedig ennél is alacsonyabb színvonal uralta a nemzeti dal­versenyt. Ennek nyilvánvaló oka nem más, mint hogy a fesztivál szervezői ebben az esztendőben sem tudták „reflektorfénybe" állítani az ország valóban legtehetségesebb dalszerzőit, legjobb szövegíróit, egyéniséget jelentő énekeseit. A hazai könnyűzenei élet legrangosabb fórumán bemutatott csaknem két tucatnyi dal közül legföljebb ha három­négy felelt meg a nyolcvanas évek derekának zenei törekvéseit tükröző, a színvonalas „slá­gerekkel" szembeni elvárásainknak. Egysze­rűen nehezen hihető, hogy a műsorbizottság elé került közel kétszáz új dal között ne akadtak volna értékesebb számok a hazai dalversenyben hallottaknál. Ha viszont való­ban nem, akkor ez — a könnyűzene népsze­rűségére és közízlést formáló hatására való tekintettel — több mint elgondolkoztató, mondhatnám intő jel. Csoda hát, ha a nemzeti dalverseny fele­más tapasztalatai után — estéről estére — kellemes felfrissülést jelentett a Bratislavai Líra nemzetközi mezőnye, illetve a versenyen kívüli gálahangversenyek szereplőinek be­mutatkozása ? Végezetül talán csak annyit, hogy a Bratis­lavai Líra idei évfolyama szervezési és mű­sorrendezési dolgokban (áramkiesés, csap­nivalóan rossz hangminőség, gyér propagá­­ció, a felvezetőnek olykor minősíthetetlen magatartással párosuló jegykezelése, a mű­sor egységét megbontó szünetek, stb.) sem állt a joggal elvárható színvonalon. Az illeté­keseknek ezért sürgősen el kellene gondol­kodniuk a hibák kiküszöbölésének miként­jén. Azon, miképpen lehetne újfent rango­sabbá tenni a hazai dalversenyt, s ezzel egyben színesebbé, élénkebbé tenni az egész fesztivált. Más szóval: elmozdítani a Bratislavai Lírát a tanulságok garmadát kíná­ló megtorpanás jelenlegi holtpontjáról. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres Edita Geppert A hazai győztes: Petr Janda VISSZAPILLANTÁS AZ IDEI BRATISLAVA­ LÍRÁRA 9

Next