A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám

fölfigyeltek rám, talán azért is, mert nem csak a hantot vertem, ha kellett, de a járási hivatalok íróasztalait se igen kímél­tem, ha valaki, arra hivatott ember ódzko­dott egy-egy feladat közös megoldásának nehézségeitől. A pártba már korábban, még az iskolán, hatvankettőben belép­tem, s úgy adódott, hogy a két évvel későbbi választások során három község járási szintű képviselete testálódott rám. Hatvannégyben a szövetkezetek ötödik országos kongresszusán név szerinti di­cséretet kaptam, s talán ebből szárma­zott, hogy rövidesen a járásra rendeltek dolgozni, ahol aztán a talajvédelem, az öntözés, a lecsapolás, a rekultiváció gond­jai tartoztak a feladatkörömbe. Mindez 115 szövetkezetet jelentett s azok egy részével, köztük a seregivel — úgy lát­szott — nem lehet mit kezdeni. Lerobbant állapotban, tulajdonképpen be sem indul­va vegetáltak. Hatvanhat januárjában, húsz esztendeje tehát, hogy ide kerültem, eredetileg agronómusnak. — Szívesen jöttél? — Instruktorként én már korábban is jártam ide és rengeteget kaptam érte, mert itt hullott el mindig a legtöbb sertés, itt csépeltek mindig utolsónak és a három milliós össztermelésből legalább félmillió volt a ráfizetés. Hittem benne, hogy lehet hogy muszáj ezt máshogyan csinálni, de voltak visszatartó tényezők is. Losoncról, száraz, fűtött lakásból fiatal házasként, gyerekkel lerándulni egy olyan vizes, olaj­­padlós falusi szükséglakásba, ahonnét már sokan kimenekültek, ahol volt már csendőrőrs, dohányosműhely, raktár miegy­más — bizony nem lehetett leányálom. A feleségem zokogott mégis jöttünk. Aztán két esztendeig nem volt más célom, mint hogy rendet csinálni, és bevezetni a ren­des bérezést. Nem gyulladtam be, mert tudtam, hogy ha nagyon akarja az ember, ha ésszel, lélekkel, szívvel csinálja, akkor sikerülnie kell. Meg kellett mindent is­merni a gyökeréig, mert ilyen körülmé­nyek között az elmélettel csak másodla­gosan kezdhetett valamit az ember. Egyetlen érettségizett ember volt itt, a könyvelő. Az alapeszközök? Két istálló, két traktor, egy hadseregtől kiszuperált teherkocsi, négy pár ló. És annak ellenére, hogy itt igen szorgalmas nép lakik, a szakszerűtlen kezelés és az igazságtalan­ságok miatt szinte romokban hevert a munkaerkölcs. Még csak utak se voltak, még csak iroda se, bár akkortájt talán nem is az volt a legfontosabb, mert állan­dóan a terepen kellett lennem. És házalni kellett, hogy jöjjenek dolgozni. — És jöttek ? — Nagyon nehezen, de én igyekeztem megérteni az embereket. Azzal is törőd­tem, hogy ne tekintsenek rongy ember­nek, hogy általában is, és apró epizódok­ból is kiérezhessék: rendet akarok, közös rendet, a közös érdekeket akarom talpra­állítani. És hihetetlenül gyorsan helyreállt a munkaerkölcs és az első évben elértük a nyolc koronát érő munkaegységet, hozzá a három koronás osztalékot, később már tizet, és a szövetkezet leltárértékének a húsz százalékát visszafizettük a tagság­nak. 67-ben pedig visszakapták az embe­rek a leltáralap teljes, osztható részét. Eddig az elnök, a negyvennyolc éves Pöthös Károly monológja. Miközben hall­gattam őt, arra gondoltam, hogy talán először összegezi így az itt töltött két évtizedet, felnőttkorának nagyobbik felét vagy méginkább a teljes felnőttkorát. Az­tán rájöttem: tévedek, mert koncepci­ózus, gondolkodó emberrel ülök szemben, aki mint kiderült, mindig is tudta, tudja, mit akar, miért akarja, hogyan akarja. Mint ahogy kiderült az is, hogy az élete törvényszerűen alakult úgy, ahogy alakult. Hogy valóban nem akart elnök lenni, mert az úgy vélte, agronómusként többet tehet, mert közelebb van a földhöz, közelebb az emberekhez, ami mindennél fontosabb. Aztán előállt az az állapot, amikor már nyilvánvaló volt, hogy senki más nem irányíthatja ezt a szövetkezetét, csakis ő, mert az emberek őt akarják. Aztán elnök lett, de megtartotta az alapelvét: ember­közelben, földközelben maradni. Ha pedig a cipődet félted a sártól, a trágyalétől, akkor húzz gumicsizmát, bakancsot! És mert az is időveszteség, legjobb ha reggel, de még jobb ha hajnalban eleve bakan­csot, csizmát húzol, mert előre tudod, hová, és miért kell menned. És mész akkor is, ha oda út se vezet, így lettek talán az utak is e falu határá­ban. Ne essék félreértés: nem szándékom Pöthös Károlyt hőssé avatni. Szándékom szerint csupán egy ember portréjának a fölvázolására teszek kísérletet, egyedül azzal a céllal, hogy íme, a becsülettel és hozzáértéssel végzett munka maga az emberi minőség. Azt hiszem, Pöthös Ká­­rolyban rend van, mert rend van körülötte is. Ennek igazolására írhatnék külön a faluképről, a szövetkezet telepeiről, az ott dolgozó emberek egyéni és közös világá­nak rendjéről. De személyes portrét rajzol­ni egy vezetőről — enélkül, vajon lehet-e? Aligha. Rákérdezések, benyomások iga­zolják bennem, hogy a közösség, melyben ő él, igencsak méltányosan tekint Pöthös Károly személyére, mert ők két teljes évtized során ismerték meg őt olyannak, amilyennek jómagam egy teljes végigbe­szélgetett nap után sejthetem ezt az em­bert, aki leegyszerűsítve körülbelül olyan, mint az irányítása alatt dolgozó szövetke­zet. Úgy vélem, más nem is lehet — legalább olyan mértékben, amilyen mér­tékben személyes része van abban, hogy a közösségük által létrehozott értékek, az életük minősége olyan, amilyen. Példa­adó. Időközben a szomszédos falu, Csorna (Čamovce) is része lett a sőregi gazdaság­nak, de a szűkös földterület nem csak ily módon, hanem nagyrészt a rekultiváci­ónak köszönhetően 1 325 hektárra bő­vült, ami az adott, nehéz terepviszonyok között igen jelentős. A szó szoros értelmé­ben hegyeket kellett megmozgatniuk azért, hogy évről évre növelni tudják a termőterületüket. Közben a faluban stabi­lizációs kölcsön nélkül talán ház sem épült, s ezt a segítséget a szövetkezet biztosította. És épült egy szép kultúrház, szabályozták az életet oly sokszor megke­serítő, a falu főutcáján végigfolyó patakot, komplett szociális és adminisztrációs szö­vetkezeti központot építettek, kilencven hektáros szőlőt, hatalmas barackerdőket telepítettek a teraszosra kiképzett dom­bokon. Istállók, műhelyek, gazdasági épü­letek készültek el. Az ezerötszáz bikát számláló állományuk törzstenyészetnek számít, az ezres birkanyáj a fajnemesítési alap része ... hosszú lenne felsorolni, mi minden történt Sőregen az elmúlt két évtizedben, hogy mi mindenből jön össze az évi negyven milliós össztermelési ér­ték, meg az átlag tizennégy koronás tag­sági órabér. Pöthös Károlynak ebben elvitathatatlan része van. Húsz esztendeje testben és lélekben van jelen ebben a faluban, bár évente vagy nyolcvan napot van távol. Ez a távollét politikai tisztségeiből ered, hi­szen a XV. kongresszus óta a CSKP Köz­ponti Bizottságának póttagja, ugyanakkor tagja a kerületi pártbizottság elnökségé­nek s további tisztségei mellett a Csema­­dok helyi szervezetének is az alelnöke. Ha Seregen kívül tartózkodik, legyen az a járás, vagy a kerület székhelye, vagy ép­pen az ország fővárosa — tartósan haza­gondol, még akkor is, ha ott már tágabb, országos méretekben kell gondolkodni, cselekedni, felszólalni, részt venni valami­ben, ami már országos ügy, de ugyanak­kor a szűkebb haza ügye is egyben. — Mehettem bármilyen messzire, 85 őszén, bizony nem volt óra, hogy ne gon­doltam volna haza, ki a szőlőhegyre, ahol esztendőkön keresztül olyan pompásan termett a szőlő, és remélem, terem majd a jövőben is. Életemben soha nem éreztem még magamat olyan tehetetlennek, mint akkor, ott, a gyalázatig lefagyott szőlőtő­kék között. Ennél­ nagyobb kudarc még nem ért életemben, bár emberen s hatal­mon kívülálló oka volt annak az átkozott fagynak. Álltunk a hegyen, szinte meggya­lázva s a természet szeszélye az arcunkba vicsorgott. Rettentő volt. Mi, akik meg­mozgattuk itt a hegyeket___János bácsi, Etel néni... közel háromszáz csornai és sőregi ember, köztük jómagam, akik... Hetekig, már-már eszelősen — másra se gondoltam, hogyan lehetne majdan meg­küzdeni a faggyal ? Realista vagyok, de ha őszintén belegondolok, máig se tettem le a lehetetlen gondolatról. Sok múlik a ter­mészeten, de aki tudja, hogy az ember is igen erős, az optimista marad. Mert cél, akarat, áldozat nélkül egy kapavágást se lehet tenni. Nem igaz? — De igaz — erősítem meg, pedig tu­dom, hogy ezt ő nálam jobban tudja. Elmenőben megint a hegyekre nézek. Százötven hektár szőlő, ugyanannyi őszi- és kajszibarackos terasz. Csodálatos, még így, decemberben is, szomorú fagykárok után. Csodálatos, mert az emberkéz meg­mozgatta hegyek bizonyosan kárpótolnak majd az elmúlt esztendőért. Valahogy úgy, ahogy az elmúlt húsz esztendő is kárpótolt az előző századokért, amikor a hegyen nem volt más, csak cserje és bozót. Amikor a korsóban víz állt az aszta­lon s mellette kenyér — rendszerint ki­sebb darab a kelleténél. Apropó, kenyér. Alkonyatkor a faluszélen lefényképezek egy asszonyt. Két hatalmas házikenyérrel a karján tart hazafelé. Van egy az én tarsolyomban is. Útközben, hazafelé azt majszolgatom. Pompás, igazi házikenyér — sőregi. RESZELI FERENC A szerző felvételei i­n PÖLHÖS KÁROLY 5

Next