A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-04 / 27. szám

KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Emberközelben — Juhász István mérnök, a rimaszécsi (Rim. Seč) Új Világ Eisz elnöke, az SZLKP KB póttagja ARATÁS KÉPEKBEN Miklósi Péter: A KOCKÁZATMENTES SIKER Lacza Tihamér: ROTTERDAMI ERASMUS Fábry István: SPANYOL FÖLDÖN A SZABADSÁGÉRT Örökség: DARVAS JÁNOS Dr. Párkány Antal: TÖRÖKORSZÁGI EMLÉKEK Címlapunkon a Sztasz Namin szovjet együttes a Bratislava­ Lírán Fotó: Gyökeres A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 81ET85 Bratislava, ul. Čsl. almády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 336-686 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Kral Peterné Terjeszti a Fosta Hirlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače. 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. 2 EMBERKÖZELBEN — Kezdjük talán a gyerekkornál. M­a legemlékezetesebb élmé­nye? — Háborús élmény. Gyerekkorom, nemzedékem gyerekkora a háború volt s bizony a mi vidékünkön, a Garam partján a háború nemcsak a katonaság átvonulásából állt, hiszen tudvalevő, hogy nálunk sokáig állt, oda-vissza mozgott a front. Ami ott történt, az a Garam menti offenziva néven került be a történelembe. Karácsonytól már­ciusig tartott, s ez idő alatt már a magamfaj­ta tízesztendős gyerek naponta láthatott tankokban elégett katonákat, fölpuffadt vízi­hullákat ... Nagyapámat a szemem láttára ölte meg a pincénkbe becsapódott akna, engem pedig a falhoz vágott a légnyomás, úgy, hogy meg se találtak azonnal a szüleim. Azt hitték, nyomom se maradt. De ép bőrrel megúsztam. — Szegények voltak a szülei? — Édesapám az oroszkai cukorgyár­ban dolgozott. Közös udvarban laktunk, de a házból csak a konyha volt a mi lakásunk. — Akkor aligha lehetett könnyű azzal az ambícióval indulni az életnek, hogy tanulni fogok, éve­kig nem keresni____ — Édesapám nagyon számított már a keresetemre, ezért aztán megharagudott, amikor megtudta, hogy a gimnázium után még ráadásul főiskolára is jelentkeztem. Ere­detileg a műépítészethez vonzódtam de Ko­máromban azt mondta az igazgatóm Hor­váth József: tanár légy, kell a pedagógus! Azt kell mondjam, jó tanács volt, még akkor is, ha immár hosszú évek óta nem gyakorlom a pedagógusi hivatást. Pedig nagyon szeret­tem tanítani, hiszen az emberformálás fela­data mindent felülmúló feladat. — Üres zsebbel teltek tehát a fő­iskolai évek? — Korántsem. Mellékessel kerestem meg a pénzt nem is egy forrásból. Bedolgo­zó voltam a marxista tanszéken, házaknál korrepetáltam, jártam a kikötőbe rakodó­munkára, és locsolókocsival öntöztem a vá­rosi macskakövet. Ezenkívül előmeneteli ösztöndíjam, nemkülönben pedig szociális ösztöndíjam is volt. Így aztán volt pénzem. Néha a szüleimnek is jutott belőle egy-két százas. A legtöbb pénzt így is könyvekre költöttem. Egyszer még a télikabát árán is könyveket vettem. — úgy gondolom, mindez jellem­ző erre a nemzedékre. A komáro­mi gimnázium indítónemzedékére gondolok, azokra az emberekre, akiknek a legnagyobb része nem hogy nem kallódott el, hanem a szó jó értelmében szinte minde­gyikből lett valaki: írók, képzőmű­vészek, pedagógusok, műszaki ér­telmiségiek. Nagyon sok nevet so­rolhatnék. Vajon mi lehet a ma­gyarázata, hogy ilyen erőteljes ge­nerációval verbuválódott s neve­lődött fel akkor Komáromban? — Sok oka lehet. Én abban az iskolá­ban lettem a párt tagja — 1953, és az ifjúsági szövetség elnöke is voltam. Velünk nyulat lehetett fogatni, mert tele voltunk ambícióval, optimizmussal s a tanulás sem feladatnak számított, hanem a meglelt kincs öröme lehetett a tudás öröme. Az biztos, hogy a háború utáni fellélegzésnek, az új DUDÁS KÁLMÁN, A DUNASZERDAHELYI (DUNAJSKÁ STREDA) Járási nemzeti bizottság elnöke 1934-ben született Csatán. Munkáscsa­ládból származik. Szülőfalujában, majd Zselizen járt iskolába, 1951-ben pedig a komáromi magyar gimnáziumban kezdett el tanulni. Érettségi után a pedagógiai főiskolán folytatta tanulmányait ahol ma­tematika-fizika szakos tanári diplomát ka­pott Pedagógusi pályáját a somorjai gim­náziumban kezdte, ahol két évvel később igazgatóhelyettesnek, majd igazgatónak nevezték ki. Több mint egy évtizedes pe­dagógusi tevékenysége után 1970-től az SZLKP nyugat-szlovákiai kerületi bizottsá­gán dolgozott. Jelenlegi tisztségét 1981 óta tölti be. Ez év tavaszától az SZLKP KB póttagja. Nagymagyaron (Zlaté Klasy) él, nős, két gyermeke van. levegőnek ebben nagy szerepe volt, nem kevésbé annak, hogy 1948 februárja a nép sorsában sorsfordító volt.­­ A gimnáziumi éveket beszá­mítva immár több mint harminc esztendeje él a Csallóközben. Ho­gyan sikerült megszokni, megsze­retni ezt a rónaságot egy dombvi­déken, más tájon született em­bernek? — Amikor komáromi diákként néha átutaztam Szerdahelyen, szinte riadtan néz­tem ezt az akkori sárfészket, és elképzelhe­tetlennek tartottam, hogy valaha is itt éljek. Aztán amikor a főiskola utolsó szemesztere alatt megnősültem, csallóközi lányt vettem feleségül, s bár mehettem volna Nyitrára tanársegédnek , Somorját választottam, mert a feleségem nagymagyari. És az évek során, mondhatni nagyon gyorsan megsze­rettem a Csallóközt. Nemcsak a táj szépsége miatt, hanem az itt élő embereknek köszön­hetően is. A csallóközi emberben van valami, ami az egymáshoz és a tájhoz való viszonyát meghatározza, amivel másutt még nem ta­lálkoztam. Rendkívül dolgos, akaratban erős, egymáshoz szorosan kötődő emberek lakják ezt a legendás mezőgazdasági eredmények­ről híres tájegységet, ahol a termőföld minő­sége sem mondható eszményinek, sőt. De az emberekben levő s emberek által teremtett minőségekben lépten-nyomon megmutatja magát az összes szubjektív emberi tényező, ami sok mindent megmagyaráz. — S Ön személy szerint, mint a járás egyik vezető embere hogy érzi magát a Csallóközben? — Otthon érzem magam, s jól érzem magam otthon. Nincs okom tagadni, s hiába is tagadnám, az érzések úgyis elárulják. Ki­vált azok az érzések, amelyek a járás, az itteni települések életének naponta tapasz­talható minőségi változásai láttán lépnek fel az emberben. Örömérzések. Külön hangsúlyt kap mindez azáltal, hogy a járási nemzeti bizottság elnökeként elsőrendű munkaköri feladatom ennek a változásnak az elősegíté­se. — Nehéz. — Igen, de nem panaszképpen mon­dom, mert reggelenként szívesen jövök be a munkahelyemre, hiszen tudom, hogy ha a mai napra tervezett feladatoknak csak a felét sikerült megvalósítani, máris tettem valamit, amit este nyugodt lélekkel summázhatok majd. Ami reggel még nehéz, estére már könnyű — de csak ha megoldódott. Ám magától semmi sem oldódik meg. A legne­hezebb beosztani az időt, mert abból mindig kevesebb van a szükségesnél, de valóban nem akarok panaszkodni, mert azt tartom, hogy a zenekarban legjobban a karmester izzadjon. — Család, magánélet szórako­zás, kultúra? — minderről már csak összefoglalóan kérdezem — az interjú terjedelmi korlátozása miatt — A feleségem pedagógus, odahaza. Nagymagyaron tanít. Ott lakunk, családi ház­ban, ahol jó lenne többször, több időt szen­telni a kert fáinak, a könyveknek s magának a családnak persze. De a munkaidőm reg­geltől estig tart s bármilyen szenvedélyesen is szerettem olvasni világéletemben, ma több a kötelező olvasmányom, mint valaha is volt, mert nincs olyan nap, hogy ne kéne hazavinnem valamilyen munkát, ilyen vagy olyan jelentést, amire a hivatali ügymenet során nem marad idő, bár szorosan hozzá tartozik. Nagyon szeretem a szépirodalmat. Tamási Áron a kedvencem, hódolok a képző­­művészetnek is, van néhány képem, pár ezer könyvem, és sokan tudják rólam, hogy min­dig is szerettem a filozófiát. Napjaim közül a hétfő a kivételes, amikor lehetőleg hat előtt megyek el a hivatalomból, mert hattól foci­zok a csenkei futballpályán. Labda nélkül ugyanis ma sem tudnék élni. A maradék kevés szabadidőt szívesen töltöm a víz mel­lett, pecázgatok — nagyritkán. De az évi kétszeri sítúrát sem hagyom ki. Ez is a szenvedélyem. A lányom Budapesten vég­zett a kertészeti egyetemen, most a nyitrai Szavoprojektnél gyakorló parképítész. A fiam ugyancsak Nyitrán, a mezőgazdasági főisko­lán tanul, harmadéves az állattenyésztési szakon. Rendes gyerekek, nincs velük prob­léma. Hétvégeken azon versengenek, melyi­kük tud a korábbi busszal hazaindulni Nyit­­ráról Nagymagyarra! KE­SZELI FERENC

Next