A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-07 / 41. szám
2 KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Életutak — RÁKÓCZI LAJOS NÖVÉNYNEMESÍTŐ Németh Gyula: AGROKOMPLEX '88 Gál Sándor: SZEPESSÉGI KÉPESLAPOK Ozsvald Árpád: MI VAN A HEGYKÖNYVBEN ? Mács József: SPORTTALÁLKOZÓ Kurucz Nándor: AZ OLASZ ÉS A FRANCIA RIVIÉRÁN A SZELEK SZIGETE (népmese) Címlapunkon Németh Gyula felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában. 815 85 Bratislava, ul. Čsl. almády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král S. Klára Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156.— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13. VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. BORÁROS IMRE, a Magyar Területi Színház tagja „Bori", mert a kollégái így szólítják őt, nem tartozik az üstökös-pályájú színészek közé. Senki sem emlékszik — nyilván ő maga sem — a nagy kiugrásra, az egyetlen sorsfordító szerepre. Hivatásos színpadon játszott első szerepét az Ilyen nagy szerelem című darabban kapta 1965-ben, és azóta is egy sor kitűnő alakítást nyújtott játékszínünk mindkét együttesében. Boráros Imre évek, sőt mondhatnánk évtizedek alatt jutott a csúcsra. Mert ma már huszonhárom esztendővel a pályakezdés után — senki sem vitatja, hogy ott van. Pontosabban a helyén: a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesében , egyénileg pedig a korszerű hazai magyar színjátszás legjobbjai között. — Mi adta a szikrát ahhoz, hogy színész légy? — A gyökereknél kell kezdenem. A ma már önálló községként nem is létező Vereknyéről (Vrakuňa) származom. A színházzal, az előadóművészettel való eleven kapcsolatot gyerekkoromban, a sok-sok élvezettel járó rádióhallgatás, az otthon vagy a szomszédok körében hallott mesék sajátos világa és a nagyszerű pedagógus, Jankó Károly irányította falusi iskola színjátszó köre jelentette. Hogy színész legyek, akkoriban még csak ködös ábránd volt, de az örökös kíváncsiság, a nyilvános szereplés iránti vágy már ott munkált bennem. Később, a bratislavai Duna utcai gimnázium diákjaként, tagja voltam az egykori Forrás irodalmi színpad elődjének számító iskolai színjátszó csoportnak, de szerepelgettem az akkoriban kitűnő hírű Déryné Színkörben is. Mindez annyi önbizalmat adott és olyannyira fölerősítette bennem a színpad iránti vonzalmat, hogy az érettségi után volt bátorságom jelentkezni a színművészeti főiskolára, ahová simán föl is vettek. — Mégsem tartozol a Matesz diplomás színészei közé. Miért? — Mert húszévesen, a türelem és a kitartás fegyelménél a tehetségemet éreztem erősebbnek. Mentségemre szolgáljon, hogy nem volt magyar anyanyelvű évfolyamtársam, akivel kölcsönösen buzdítgattuk, se ÉLETUTAK kitettük volna egymást. Távolról sem mentségképpen, pusztán a teljesség kedvéért említem, hogy később azután volt erőm sok mindent magántanulással pótolni a korábbi mulasztásokból. Már jóideje hivatásos színész voltam, amikor például beültem a zeneiskola padjaiba, hogy kottaolvasást tanuljak a kezdő kisdiákokkal. És azt sem titkolom, ma már kissé bánt, hogy annak idején nem hoztam ki magamból a maximumot. — Még most, negyvenes éveidnek derekán is nosztalgiával gondolsz vissza a gyermekkorodra ? — Nem is annyira a gyerekkoromra, mint inkább Vereknyére. Itt mindennek meghatározója a Kis-Duna volt, amelynek partján remekül lehetett játszani. Valahol annyira megmaradt bennem a víz, a medret szegélyező erdők, az iskola, a falusi utcikák hangulata, hogy álmaimban mindmáig vissza-viszszajárok ide. Néha-néha föl is ébredek, s ilyenkor úgy érzem: kocsiba kellene ülni és végigrobogni a falun ... De azután lehiggadok, hiszen a valóságban már csak egy töredékét találni meg mindannak, amit én az álmaimban látok. Vereknyét ugyanis esztendőkkel ezelőtt közigazgatásilag a fővároshoz csatolták. Manapság egy emeletes panelházak állnak az egykori családi házak helyén, eltűntek a Kis-Dunát szegélyező erdőcskék, réges-régen nincs már meg a számomra oly sok szép emlékkel bíró kultúrház, és a mi kertes otthonunk helyén szintén aszfaltút épült. Legföljebb a törzslakosság egy része maradt a régi, de mert őket mégsem verhetem föl az éjszaka kellős közepén, hát én is inkább abban a reményben fekszem vissza ágyamba, hogy folytatódni fog az álom, és én rövidnadrágos kisfiúként látom majd magam vissza egykori játszópajtásaim körében. — Csupán az álmaidban ragaszkodsz ennyire a szülőfaludhoz? — Nem! Épp ellenkezőleg: van egy olyan tervem is — például a Csemadok alapszervezeteinek segítségével —, hogy megpróbálom összehozni azokat a vereknyeieket, szunyogdiakat, pozsonypüspökieket és förévieket, akik fogékonyak a színház iránt s kedvük van egy kis baráti véleménycseréhez is. Földiek lévén kedvünkre kibeszélgethetnénk magunkat, mindenről, ami a nyelvünkre jön. — Úgy tűnik, nagyon ragaszkodó alkat vagy. Ennek dacára több ízben is előfordult, hogy faképnél hagytad a Mateszt! — De rövid idő után rendre visszajöttem! Kilépéskor mindig valami belső bizonytalanság, nyugtalanság űzött, mint akkor, amikor önszántamból otthagytam a főiskolát. Szó ami szó, az életben már nemegyszer rajtakaptam magam, hogy hajlamos vagyok az elhamarkodott döntésekre. És ha ilyenkor egy-egy ballépést vét az ember, azt nem könnyű korrigálni. — Elhamarkodott döntéseiddel a tehetségedet félted? — Önmagamat. A testi-lelki egyensúlyomat. De ha ideig-óráig nem is voltam a Matesz tagja, a visszajövetelem pillanatában számomra teljesen természetes volt, hogy azokkal tartok, akikkel azt a munkát folytathatom, amiben hiszek. Úgy érzem, társulaton belül vagyunk jópáran, akikkel az életről is, a színházról is egyformán gondolkodunk, és elég a dolgok egynegyedét is kimondani ahhoz, hogy képesek legyünk folytatni a megkezdett mondatot. Persze, ez nem zárja ki a kemény vitákat. Egyébként is vívódó természet vagyok, a napi munkámhoz ezért szinte nélkülözhetetlennek érzem, hogy a rendezők és a színésztársak bátran megmondják nekem a véleményüket. Akár bántsanak is, de csak abban a jóindulatú tudatban, hogy érdemes, hogy segíteni akarnak, hogy bíznak bennem. — Szerepköröd változatosságát elsősorban szerencsés alkatodnak köszönheted. Sorra hozod a karakterfigurákat, és sehogysem férsz a skatulyába... — Tényleg nincs skatulyám. Szerencsére, a külsőm is eléggé alakítható és a gesztusrendszerem is visszafogottabb lett. Hiszek abban, hogy túl vagyunk a naturalista színjátszáson. Vallom és vállalom, hogy az embereket a maguk nagyszerűségével és gyengeségeivel együtt, magatartásuk esetlegességeit sem tagadva kell ábrázolni. Kendőzetlenül, ha kell, nyersen, ahogy az életben tapasztaljuk. Természetesen, a figura énjéhez és önmagamhoz ragaszkodva. Ezért is figyelem magam körül az embereket, hogyan mozognak, vitatkoznak, veszekszenek, szeretik és gyűlölik egymást. Persze, az élet többrétű a játéknál. A színésznek ezért a minél árnyaltabb és elmélyültebb játékra kell törekednie. — Az, hogy színészileg nem vagy beskatulyázható, egyben a sokoldalúságodat is jelzi. Egy egyébként önálló műsoraid és előadóestjeid szép számával is bizonyítható. Nem sok egy kicsit ennyi szerep és ennyi különteher? — Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert nekem valóban sikerült összeegyeztetnem a színházi munkát és az egyéni művészi ambíciókat. Lehet, hogy ez nagyon prózaian hangzik, de a színész számára megnyugtató, ha állandóan dolga van, ha sűrűn állhat közönség elé. — Ezért mondasz verseket és irodalmi szövegeket, ezért adsz elő monodrámákat? — Nemcsak ezért! Inkább azt mondanám : minden értékes többletfeladat egyben izgalmas és tanulságos színészi gyakorlat is. Hazai magyar színházi életünk sajátos viszonylataiban kétszeresen érvényes ez, hiszen gyakran fölteszem magamnak a kérdést: mi az, amit még tenni lehetne; mi az, amit tenni kellene?... És ha így nézem, az az érzésem, hogy amit érdemesnek tartok a megvalósításra, az rendben van. Ha mindezt így megbeszélem önmagammal, akkor ettől az érzéstől a megvalósulás pillanatáig már aligha lehet szabadulni. — Hiányérzeteid is vannak? — Eddigi pályafutásom során rengeteget dolgoztam, így munkám mennyiségi oldalát tekintve aligha lehetnek. Viszont sok mindenre nem tudtam odafigyelni, amire szerettem volna. Ezért kis híján negyvenöt évesen is keresem-kutatom magam, és hiányérzeteim helyett inkább a terveimet próbálom számba venni. Szeretek dolgozni, szeretek valamiért izgatott lenni. MIKLÓSI PÉTER FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY