A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-14 / 42. szám
egyedülálló kultúrtörténeti épületek megőrzéséről van szó, amelyek az egyetemes emberi kultúra számára is jelentőséggel bírnak. Elég, ha a híres-nevezetes városházát említem, vagy a mellette álló Szent Jakab-templomot és benne Lőcsei Pál mester egyedülálló, a világon a legmagasabb, fából készült főoltárával, alapzatán az Utolsó vacsorával. Ezt a több mint 18,5 méteres remekművet számtalanszor megcsodáltam már, s egyáltalán nem tűnik számomra különcségnek, ha teszem azt valaki ennek látására Kanadából utazik Lőcsére. Az már furcsább persze, hogy a közelebbi tájakról a Tátrába siető hazánkfiai elsuhannak a várfal mellett húzódó műúton anélkül, hogy megállnának egy fél órára. Lőcse, s benne Pál mester oltára ezt a kis kitérőt ugyancsak megérné ... GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) A hangszermúzeum játszottak, a nézők is élvezték a játékukat. A jókai „öreg fiúk" igen-igen megfiatalodtak a pályán, hajdani nagy formájukra emlékeztették a nézőket. Rangos futballt játszó házigazdáknak bizonyultak. A sorrend végül is így alakult: 1. Jóka 2. Csemadok 3. Rété 4. Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat. Mérkőzés után mind a négy csapat játékosai és a kíséretük közös vacsorán vettek részt a Fényes étteremben, ahol dr. Lukács Tibor, a Csemadok KB vezető titkára átnyújtotta a csapatok vezetőinek a díjakat. A vacsora emelkedettebb hangulatban folyt. Kitűnő hangulatcsináló volt a jókai születésű Danis Pál prímás és zenekara. És mindig más-más helyen! Kedves vendégeink nagyon jó hangulatban távoztak Jókáról, s a baráti fogadtatást meg is köszönték Kapronczai Péteren, a sportegyesület elnökén keresztül mindazoknak, akiket ez megilletett. Másnap, vasárnap délelőtt pedig már Bratislavát tekintették meg a vendégek, egész délelőtt a várost járták, ismerkedtek régi negyedeivel, műemléképületeivel. MÁCS JÓZSEF 1. DIÁKLÓGATÓ Nem irigykedésből mondom, de jó dolga van mostanában a diáknak. Ha gimnazista vagy szakközépiskolás, akkor alig pár nappal a tanévnyitó után máris hetekre kerülheti az iskolát — társadalmi munkavégzés címén. Ha szóba elegyedik velük az ember, rögvest kiderül, hogy az a munka, amit a krumpli- és paprikaföldeken, a gyümölcsösökben és szőlőkben ilyentájt végeztetnek velük, az bérmunka, nem pedig társadalmi. A fizetséget a tanintézetek, vagy a kisebb közösségek , az osztályok vágják zsebre. De ez csak a kisebb baj, bár felemás jelenségbe ütközik az ifjú alkalmi munkavállaló. Ugyanis nem annak neveznek előtte és neki valamit, ami valójában más, dehát az ilyen s ettől különböző fonákságokat már rég megszokta minden fiatal. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen — szokta volt mondani hajdan az élelmes népi bölcsesség, ami a mai diákság szemében azt jelenti, hogy társadalmi munkát csak honoráriumért érdemes vállalni. És csakugyan : az a pénz, amit őszi munkáikkal a középiskolás diákok keresnek, jól jön az iskolának, a pazar osztálykirándulásokról, nagystílű szalagavatókról álmodozó fiúknak és lányoknak. A nagyobb baj az, hogy az iskolapadból időlegesen kikerülő diákság tevékenysége rendszerint nemcsak nem társadalmi, hanem nem is igazi munka. Jobbára csupán lötyögés, ügyetlenkedés, esetenként egyenesen közröhej. Nem titok, hogy vannak, akik mindmáig azt hangoztatják: a tanulóifjúságot a termelésbe vonva lehet és kell megtanítani dolgozni. Vakációk idején a különböző vállalatokhoz és üzletekhez elhelyezett „nyári gyerekek" felemás munkaerkölcsi tapasztalatairól olykor már fennhangon elmélkedik egyikmásik szülő vagy nevelő. Itt azokra a felismerésekre és káros beidegződésekre gondolok, amelyeket a nyári munka időtartama alatt gyűjtenek a fiatalok. Például a rossz munkaszervezés fölismerésére, a felnőttek meglehetősen laza munkaerkölcsének fölfedezésére ... Mindez azonban iskolai szünet idején történik, így ha nem is használ, közvetlenül nem is árt az iskolások padokhoz és könyvekhez kötődő munkaerkölcsének. A több hetes őszi diákmunka azonban közvetlenül veszélyezteti az iskolai helytállást. Elsősorban azzal, hogy a vakációt követő visszazökkenés rendszerességéből, a tanév eleji nekirugaszkodásból kiszakítva hetekre hátat fordíttat a gyerekekkel a tanulásnak, a tanintézetnek. Mondani sem kell, hogy a tanítás nélküli iskolai foglalkoztatás után, az őszi esőzések miatt influenzásan hazaérkező diákokat olykor hatökrös szekérrel sem lehet visszahúzni a könyveikhez. Miért is lehetne, ha hamar megtanulják, hogy félgőzzel végzett vagy alkalmi munkával is lehet pénzt keresni; hogy mindehhez az algebra vagy éppenséggel Ady szimbolizmusa legföljebb szükséges nyűg. Lehetséges, hogy magamra zúdítom jónéhány illetékes zord haragját, de nekem az a határozott véleményem: a diák elsődleges dolga az, hogy tanuljon! Nem kisebb feladat ez sem, mint a becsülettel végzett ásás, tervezés, gyógyítás, esztergályozás. Minden munkának vannak mesterfogásai, amelyeket a tanulni köteles fiatal jó ha elsajátít, ám csak pihenésképpen, gyermeki érdeklődésből indíttatva. Ez utóbbi a múltban is természetes volt, hiszen minden egészséges gyerek seregnyi más foglalatosság iránt érdeklődik. Sőt! Ezernyi példa van rá, hogy pénzt is kerestek a néhai diákok, ám hadd fűzzem hozzá: komoly munkával és nem munkának maszkírozott termelési gyakorlattal. Az én nemzedékem gyermekei, ezek a mai almaszedők, kukoricatörők, a hűsben trécselő szünetelők aligha állnak meg a helyüket — ha a szükség úgy hozná — azokon a területeken, amelyeket munkára nevelés címszó alatt a felnőtt társadalom biztosít számukra. Viszont mindez elszívja az időt és energiát a hasznos iskolai oktatás elől. Mindezt csak azért tartottam érdemesnek szóba hozni, mert újra ősz van, újra diákjajok sokasága végez kampányszerű, az iskolaévből kiszakított munkát. Ezzel szemben a józan értelem viszont egyre bizonyosabban tudja, hogy kinek-kinek a saját posztján kell megtanulnia dolgozni. Pontosan, szépen, költői tökéletességgel. A tizenéveseknek, az iskolában, könyveik fölött. 2. DILEMMA Ülök és egyedül szürcsölgetem feketekávémat a bratislavai főtér felső szélét szegélyező presszósor legszélső teraszán. Az ősziesen langyos, kora esti szürkületben egy ötven körüli, középtermetű férfi lép hozzám a közeli sarok mögül. Szemüveges, az arca kissé borostás. Ruhája színehagyott barnának látszik. Ingnyaka kigombolva, kezében nyútt aktatáska. Azt a benyomást kelti, mintha munkából jött volna. Szinjózan. Az előbb sietős léptekkel tűnt föl a sarok mögül. Körülnéz, azután hozzám lép és halkan mond valamit. Szavai érthetetlenek. Megismétli: ha lenne egy ötkoronásom, lennék szíves neki adni... Néz rám, várja a választ. Mivelhogy nem moccanok, a kérését megtoldja még egy mondattal: szerda van, fizetés csak holnapután, neki pedig se pénze, se cigarettája ... Pechemre csak tízesem akad. Ő megköszöni és jó éjszakát kíván. Röviddel később én is szedelőzködöm, és az eset után körülbelül fél órával véletlenül újra arra visz az utam. Már sötét van, a presszósortól alig néhány lépésnyire pocsék a világítás. „Ismerősöm" újra ott téblábol. Megállok, figyelni szeretném őt. Odasündörög hozzám, és mit ad isten, nem ismer meg! Ismétli az előbbi szöveget. Mondom, találkoztunk már, és kapott is tőlem egy tízest. Hirtelen nagyon szégyelli a dolgot, és többször is bocsánatot kér. Kedvet kapok szót váltani vele, de lassan hátrál, azután eltűnik a sarok mögött. Ott állok és azon tűnődöm: miért koldul ez az ember? 3. GYERMEKVILÁG „Sietek. Nem érek rá leckét írni, kivinni a szemetet, kitakarítani. Be kell majszolnom az egész világot, mint egy paradicsomot — mielőtt megöregszem, mielőtt meghalok." Gyermekeink nevében a svéd költőnő, Ingrid Sjöstrand írta az imént idézett sorokat. Visszaemlékezve a saját gyerekkoromra azt kell mondanom: a költőnőnek igaza van, elvégre minden valamirevaló gyereknek tényleg rengeteg dolga van. Ráadásul mi, szülők hamarosan a gyermekeink kezébe adjuk a stafétabotot, amit azután m majd ők is továbbadnak a fiaiknak és lányaiknak. Ez a világ rendje. De nekünk, mai felnőtteknek csak akkor lehet nyugodt a lelkiismeretünk, ha most úgy cselekszünk, ahogy kell. Hogy azt a képzeletbeli stafétabotot utódainknak valóban érdemes legyen továbbvinniük. Mert abban benne lesz az is, amit most, gyerekként látnak, tapasztalnak. A szülők, a nagyszülők munkája, küzdelme, hajlama a jóra és a mai harminc-, negyvenévesek, avagy a még idősebbek nemzedékének emlékei — saját gyermekkorukra. Mit tagadtam, negyvenes éveim elejét taposva nekem is mind gyakrabban jutnak eszembe a hajdanvolt évek ... Kissrác koromban, az ötvenes évek első felében, például folyvást azt hallottam: gyerekkultusz. Mai eszemmel úgy érzem, az erőszakolt szóösszetétel lényege mégiscsak az volt, hogy mi voltunk a társadalom szeme fénye, ami — minősítésként — azért okvetlenül sokat jelent. Persze, voltak a szóban forgó gyerekkultusznak sajátos vadhajtásai is. Például az, hogy másodikos-harmadikos elemistaként kötelezően vettünk részt az ajánlott szakköri tevékenység keretében rendezett honvédelmi játékokon, ahol lyukas rövidnadrágban — hiszen hol volt még akkor a manapság divatos short! — és csáléra taposott tornacipőben futottunk, ugrottunk, gránátot hajítottunk, mondjuk, a futballpálya partvonalától a tizenhatos sarkáig, vagy még odáig sem. De volt gyermekkultusz valamivel később is, amikor még alig lehetett kimutatni a nitrátot az ivóvízben, és a levegő összetétele is megegyezett nagyjából a kémiaórán tanultakkal. Tudniillik, hogy 21 százalék oxigén, 78 százalék nitrogén és a hiányzó egy százalék az összes többi gáz. És lehet gyerekjegyet kapni villamoson, autóbuszon, uszodában anélkül, hogy bármelyik lurkónak iskolai igazolással kellett volna bizonyítania, hogy csakugyan gyerek. Annak idején ránézésre, gyanakvás nélkül elhitték nekünk, hogy gyermekek vagyunk, és még véletlenül sem tettek fel az arra illetékes kalauzok, ellenőrök, vagy éppenséggel mozijegyszedők keresztkérdéseket. Mint ahogy természetesnek számított, hogy egy nyolcadik osztályt kijárt kamasz még kedvezményezetten nyaralhatott együtt a szüleivel, hiszen még nem volt tizenöt éves. Kár, hogy az erre jogosító korhatárt időközben jóval lejjebb szorították. Persze, igaztalan lennék, ha nem szögezném le azt is: ezernyi egyéb okból ma éppen olyan jó gyereknek lenni, mint hajdanán ... S amit eleddig elmondtam, talán nem is egyéb, mint a kötelező szülői zsörtölődés. Persze, azt sem rejtem véka alá, hogy őszintén örülnék annak, ha a gyermekeink — és leendő unokáink — nemzedéke jobb, tisztább, a mi generációnknál is szerencsésebb lenne. Hirtelen Vörösmarty jut eszembe, aki e tekintetben már a reformkorban roppant magasra helyezte a mércét: „Legyen minden magyar utód / Különb ember mint apja volt" — írta jóslat című versében. Én szívből elégedett lennék már akkor is, ha gyermekeink továbbvinnék a stafétabotot, amelyet mi is a nagy történelmi váltó előttünk futó tagjaitól kaptunk. Természetesen, ehhez a világ jóérzésű embereinek a leglényegesebbet : a békét kell megőrizniük bolygónk egymilliárdnál is több gyermekkorú lakójának. Az utánunk jövőknek csak ez adhat esélyt. Hogy valóban „bemajszolhassák" a világot, akár egy paradicsomot!... MIKLÓSI PÉTER 13