A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-11 / 19. szám
bólintott, de tekintetét a padlóra vetette. Nem mert az orvos szemébe nézni, nehogy elárulja örömét. — Hát akkor viszlát — búcsúzott el az orvos. Micsoda boldogság! Helen Glow égett az izgalomtól. Amíg merész terveit szőtte, egy pillanatig sem gondolt arra a lehetőségre, hogy az orvost valami elvonhatja a beteg mellől. Három hosszú nap és három hosszú éjszaka áll most a rendelkezésére. Szótlanul Mr. Yodert nézte, majd lopva Mrs. Yoder hatalmas fényképére emelte a tekintetét, amely a széf nyitását takarta. Ismerte a kombinációját. Yoder árulta el, amikor megparancsolta, hogy hozza elő belőle a biztosító papírjait és mutassa meg az orvosnak. Yoder tudta, hogy nemsokára meghal, nincs menekvés. Helén még aznap éjjel, amikor a beteg elszundikált, villámgyorsan belenézett a széfbe. Értékpapírok — veszélyesek lehetnek, tudta —, ezenkívül mintegy 30 OOO dollár? Elhatározta magában, hogy eltulajdonítja az összeget. Miért is ne? Az idő rohan, már nem sokáig ápolhatja a betegeket, megtakarított pénze sem volt, és Dolphról sem szabad megfeledkeznie. Néhány évvel ezelőtt Dolph Larsen a páciense volt. Egy hotelszobában lett rosszul először. Ő akkor még fiatal volt, csinos és csupa vonzás, csupa szenvedély. Hamarosan megtudta, hogy Dolph hivatásos bankrabló. El is csípték a rendőrök, de mivel nem találtak nála lőfegyvert, a büntetés enyhe volt — mindössze tíz évet sóztak a nyakába. A fogdában példamutatóan viselkedett — még három hónap és szabadlábra helyezik. Ha szabad lesz, azonnal megtartják az esküvőt. Dolphnak persze nem fogja megengedni, hogy a régi ,,foglalkozását" folytassa, lesz pénz, nem? Yoder 30 000 dollárja. Elutaznak valahova messzire, a nevüket is megváltoztatják és új életet kezdenek. Minderről a börtönben beszélt Dolphnak, suttogva adta elő tervét. Yodennek már nincs szüksége a pénzre. Élettársa elhunyt, gyerekei nem voltak, sem közeli rokonai. Egy alkalommal elmonta Helénnek, hogy vagyonát jótékonysági intézményekre testálja. Szeszélyes ember hírében állt, tehát élete utolsó napjaiban is következetes maradt elveihez. Egyedül lakta a hatalmas villát, vendéglőben étkezett és sohasem alkalmazott személyzetet a házban. Helént az orvos tanácsára vette maga mellé. Yoder nem akart befeküdni a kórházba még akkor sem, amikor az állapota rosszabbra fordult. Burns doktor, öreg barátja megpróbált segíteni rajta, de maga is tudta, hogy a legroszszabbat nem lehet elodázni. A beteg kiszámíthatatlanságát bizonyította, hogy egy ládikóban az éjjeliszekrényen töltött revolvert őrzött. Helén gyakran gondolt arra, hogy Yoder öngyilkosságot tervez, de a beteg gyorsan eloszlatta a gyanúját, mert azt mondta: „Érezni akarom, hogy még mindig kapcsolatban állok a világgal. Tudja, amíg egészséges voltam, a nyarat szülővárosomban töltöttem. Tekintélyem volt, fontos embernek számítottam New Yorkban csak gazdag ember vagyok, foglalkozás, rang és cím nélkül. Yoder suttogóra fogta a hangját. — Tudja-e, Helén, hogy engem nyáridőben a szülővárosomban a seriff segédjéül, társául fogadott? Megőriztem a szolgálati fegyvert, habár tudom, hogy sohasem használhatom már. Tulajdonképpen sohasem volt rá szükségem, mert nem találkoztam megátalkodott bűnözővel. Életemben nem történt semmi sem, ami izgalomba hozott volna. Ezeket az ócskaságokat mégis megőriztem." Egy napon — amikor a hangulata jóra fordult — belenyúlt a ládikóba. Megmutatta Helénnek a seriffjelvényt, a revolvert a tokkal, a fénylő bilincseket és egy gyűrött Stenton — kalapot. • • • Semmi gond — szögezte le Helén magában —, egyszerűen előránthatom a revolvert és szó nélkül lelőhetem. Lehunyt szemmel fekszik az ágyán, már alig létezik. Nem, nem szabad elsietni a dolgot. Yoder nem lesz gyilkosság áldozata — a betegsége végez majd vele. Vagy attól, hogy a barátja, az orvosa három napra magára hagyta. Erről említést tehet Getz doktornak is. Mégis .. . meddig várjunk? Dolph mondta meg neki, miként tehet szert gyorsan ölő méregre. Beszórom az orvosságba és jöhet a mehet, gondolta. Tíz perc, talán még annyi sem, és vége. Nem fenyegeti semmilyen veszély, mert annak az embernek a hulláját, aki hetekig, hónapokig haldoklott, sohasem teszik boncasztalra. Ezután magamhoz veszem a pénzt, ujjongott a leány. Senki sem tudta, valószínűleg az orvos sem, hogy Yoder hol őrizte a dollárjait. Négy órakor Helén az órájára pillantott. Yoder kérdőn nézett rá. Helén egykedvűen megjegyezte: — Az orvosság ... — Melyik? — Digitális oktat. — Ó, igen. Yoder nem vette le a szemét a leányról. Helén pedig beleöntötte a vizet egy pohárba a nyolc csepp gyógyszerrel, mint mindig, majd hátat fordított a betegnek és megkeverte az oldatot. A mérget is berázta a pohárba, nem akart tovább várni. A beteg ivott belőle. Még néhány pillanat és vége mindennek, gondolta Helén. Yoder váratlanul megrázta magát és letette a poharat az éjjeliszekrényre. — Üljön le, Helén — mondta gyengéden. Helén engedelmesen szót fogadott. — Nem lesznek ettől fájdalmaim ? — Az orvosságot mindennap háromszor adagoljuk. Ön is tudja, hogy ettől nem lesznek fájdalmai, hiszen eddig sem voltak. Már nem élhet sokáig, hiába beszél. Talán a „segítségem" nélkül is elpatkolna, villant át Helén agyán. Nem, nem, nem! Nem érdemes várni. Dolphot hamarosan szabadon engedik, pénzzel akarja várni. — Nem a digitálisra gondolok — motyogta Yoder —, hanem arra, amit beleszórt a poharamba ... Helén megdermedt, szólni sem bírt. — A pénz miatt tette, ugye? Szemmel tartottam attól a pillanattól kezdve, ahogy belenyúlt a széfembe. Elegem van mindenből. Helén. Burns nem tesz ilyesmit, tudtam, de ön megtette. Örülök, hogy a széfben található pénz megfelel a kívánalmainak és elhatározta magát a lépésre. A többiek miatt azonban nekem is tennem muszáj valamit. A pénz örök, leányom, mindig bűnre csábít, és ön elkövetett néhány szamárságot. Yoder összeszedte maradék erejét. A mozdulatai gyorsak voltak és fürgék, ahhoz is volt ereje, hogy a poharat, amely a paplanára esett, visszategye az éjjeliszekrényre. • • • Három nap elmúltával, csütörtök délután. Burns doktor többször is becsöngetett a Yoder-villába. Hasztalan. Végül előhalászta azt a kulcsot, amit a betegtől kapott. A betegszobában majd a földbe gyökerezett a lába. Yoder mozdulatlanul feküdt az ágyon. A szeme és a szája nyitva. Az éjjeliasztalkán egy pohár. A ládikó nyitva. Az ágy másik oldalán Helén guggolt. A haja összekócolva, az egyenruha rongyokban lógott rajta. A jobb kezén alvadt vércsomók. Az orvos az ágyhoz lépett és felemelte a paplant. Helén rávetette a szemét. Az orvos hátrahökölt, amikor a nő elkezdett eszelősen nevetni. A jobb karját odabilincselték a hulla jobb karjához. — Csütörtökön érkezem haza az útról — mondta doktor Carl Bums a nővérnek —, ne aggódjanak, rögtön benézek a beteghez. Mindössze három napról van szó. Ha történik valami, szóljon doktor Getznek. Nem szívesen távozom a betegágy mellől, de nem maradhatok távol az egyetlen leányom esküvőjéről. Az orvos a pácienséhez fordult — Ég áldjon, Yoder! Csütörtökig miss Glow gondjaira bíztak. Sajnálom, amiért addig nem láthatsz. Megleszel valahogy, ugye? A beteg bólintott és megpróbált mosolyogni. A nővér is Megdicsérte ma már a gyermekét? Képzeljünk magunk elé egy négyéves gyermeket, akinek van egy két évvel fiatalabb öccse. Édesanyjukkal éppen egy nagy áruházban vásárolnak. A négyéves gyerek nem rohangál a pultok között, nem kapkodja le a játékokat a polcokról, nem verekedik kisöcscsével, kifejezetten jól viselkedik. Ám mi ezért a köszönet ? Édesanyja alig veszi észre, boldog, hogy nyugodtan vásárolhat. Tételezzük fel, hogy a négyéves gyermek változtat a magatartásán: elveri az öccsét, rohangálni kezd. A mama azonnal felfigyel rá, rendreutasítja. Természetes, hogy a gyermek jobban szeretné, ha a figyelem már korábban, dicséret formájában irányult volna rá, ám ha csak szidás révén jut hozzá, azt is szívesebben fogadja el, mint a közömbösséget. Más szóval: a gyermek a szülei részéről elsősorban pozitív figyelmességre tart igényt, ám ha nincs más lehetősége, és csak a negatív figyelmességet irányíthatja magára, úgy azzal is megelégszik: számára ez még mindig jobb, mint a semmi. Sajnos, a szülők legtöbb esetben jóval nagyobb figyelmet szentelnek gyermeküknek, ha azok „rosszak", neveletlenek. Ez viszont arra vezet, hogy a gyermekek még illetlenebbé válnak, mivel csakis ezáltal érik el azt a figyelmet, amelyre vágynak. Nemrég tanúja voltam annak, hogy egy édesapa megverte körülbelül kétéves gyermekét, mert az — miközben a papa barátaival meccset nézett a tévében — felállt egy székre, és a körülötte ülőket pattogatott kukoricával dobálta. Ennek az apának tudnia kellett volna, hogy a fiát így szinte egyenesen felbiztatja az ilyen viselkedésre. Arról nem is szólva, hogy mielőtt a kezét felemelte volna, fölmerülhetett volna benne a kérdés: neki vajon mekkora örömére szolgálna, ha arra kényszerítenék, hogy egy hosszú értekezleten — amelynek tárgya ráadásul nem is érdekli — olyan emberek között üljön, akik háromszor akkorák, mint ő? Segít a hit A thaiföldiek abban a hitben nevelkednek, hogy gondviselő uruk mindenféle sebesüléstől megvédi őket, így erős koncentráció után szinte bármit el tudnak követni testükkel, a legkisebb sérülés nélkül. A képen látható férfi például két fémtűt döf át a száján és a nyakán állítólag anélkül, hogy a keletkezett seb vérezne, vagy hogy a „művelet" helyén később komolyabb heg maradna. 23