A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-05-11 / 19. szám

bólintott, de tekintetét a padlóra vetette. Nem mert az orvos szemébe nézni, nehogy elárulja örömét. — Hát akkor viszlát — búcsúzott el az orvos. Micsoda boldogság! Helen Glow égett az izgalomtól. Amíg merész terveit szőtte, egy pillanatig sem gondolt arra a lehetőségre, hogy az orvost valami elvonhatja a beteg mellől. Három hosszú nap és három hosszú éjszaka áll most a rendelkezésére. Szótlanul Mr. Yodert nézte, majd lopva Mrs. Yoder hatalmas fényképére emelte a tekintetét, amely a széf nyitását takarta. Ismerte a kombinációját. Yoder árulta el, amikor megparancsolta, hogy hozza elő be­lőle a biztosító papírjait és mutassa meg az orvosnak. Yoder tudta, hogy nemsokára meghal, nincs menekvés. Helén még aznap éjjel, amikor a beteg elszundikált, villámgyorsan belenézett a széfbe. Értékpapírok — veszélyesek lehet­nek, tudta —, ezenkívül mintegy 30 OOO dollár? Elhatározta magában, hogy eltulajdo­nítja az összeget. Miért is ne? Az idő rohan, már nem sokáig ápolhatja a betegeket, meg­takarított pénze sem volt, és Dolphról sem szabad megfeledkeznie. Néhány évvel ezelőtt Dolph Larsen a páci­ense volt. Egy hotelszobában lett rosszul először. Ő akkor még fiatal volt, csinos és csupa vonzás, csupa szenvedély. Hamarosan megtudta, hogy Dolph hivatásos bankrabló. El is csípték a rendőrök, de mivel nem találtak nála lőfegyvert, a büntetés enyhe volt — mindössze tíz évet sóztak a nyakába. A fogdában példamutatóan viselkedett — még három hónap és szabadlábra helyezik. Ha szabad lesz, azonnal megtartják az eskü­vőt. Dolphnak persze nem fogja megenged­ni, hogy a régi ,,foglalkozását" folytassa, lesz pénz, nem? Yoder 30 000 dollárja. Elutaz­nak valahova messzire, a nevüket is megvál­toztatják és új életet kezdenek. Minderről a börtönben beszélt Dolphnak, suttogva adta elő tervét. Yodennek már nincs szüksége a pénzre. Élettársa elhunyt, gyerekei nem voltak, sem közeli rokonai. Egy alkalommal elmonta He­­lénnek, hogy vagyonát jótékonysági intézmé­nyekre testálja. Szeszélyes ember hírében állt, tehát élete utolsó napjaiban is követke­zetes maradt elveihez. Egyedül lakta a hatal­mas villát, vendéglőben étkezett és sohasem alkalmazott személyzetet a házban. Helént az orvos tanácsára vette maga mellé. Yoder nem akart befeküdni a kórházba még akkor sem, amikor az állapota rosszabbra fordult. Burns doktor, öreg barátja megpróbált segí­teni rajta, de maga is tudta, hogy a legrosz­­szabbat nem lehet elodázni. A beteg kiszá­míthatatlanságát bizonyította, hogy egy ládi­­kóban az éjjeliszekrényen töltött revolvert őrzött. Helén gyakran gondolt arra, hogy Yoder öngyilkosságot tervez, de a beteg gyorsan eloszlatta a gyanúját, mert azt mondta: „Érezni akarom, hogy még mindig kapcso­latban állok a világgal. Tudja, amíg egészsé­ges voltam, a nyarat szülővárosomban töl­töttem. Tekintélyem volt, fontos embernek számítottam New Yorkban csak gazdag em­ber vagyok, foglalkozás, rang és cím nélkül. Yoder suttogóra fogta a hangját. — Tudja-e, Helén, hogy engem nyáridő­­ben a szülővárosomban a seriff segédjéül, társául fogadott? Megőriztem a szolgálati fegyvert, habár tudom, hogy sohasem hasz­nálhatom már. Tulajdonképpen sohasem volt rá szükségem, mert nem találkoztam megátalkodott bűnözővel. Életemben nem történt semmi sem, ami izgalomba hozott volna. Ezeket az ócskaságokat mégis megő­riztem." Egy napon — amikor a hangulata jóra fordult — belenyúlt a ládikóba. Megmutatta Helénnek a seriffjelvényt, a revolvert a tokkal, a fénylő bilincseket és egy gyűrött Stenton — kalapot. • • • Semmi gond — szögezte le Helén magában —, egyszerűen előránthatom a revolvert és szó nélkül lelőhetem. Lehunyt szemmel fek­szik az ágyán, már alig létezik. Nem, nem szabad elsietni a dolgot. Yoder nem lesz gyilkosság áldozata — a betegsége végez majd vele. Vagy attól, hogy a barátja, az orvosa három napra magára hagyta. Erről említést tehet Getz doktornak is. Mégis .. . meddig várjunk? Dolph mondta meg neki, miként tehet szert gyorsan ölő méregre. Beszórom az orvosságba és jöhet a mehet, gondolta. Tíz perc, talán még annyi sem, és vége. Nem fenyegeti semmilyen veszély, mert annak az embernek a hulláját, aki hetekig, hónapokig haldoklott, sohasem teszik boncasztalra. Ezután magamhoz veszem a pénzt, ujjon­gott a leány. Senki sem tudta, valószínűleg az orvos sem, hogy Yoder hol őrizte a dollárjait. Négy órakor Helén az órájára pillantott. Yoder kérdőn nézett rá. Helén egykedvűen megjegyezte: — Az orvosság ... — Melyik? — Digitális oktat. — Ó, igen. Yoder nem vette le a szemét a leányról. Helén pedig beleöntötte a vizet egy pohár­ba a nyolc csepp gyógyszerrel, mint mindig­­, majd hátat fordított a betegnek és megkeverte az oldatot. A mérget is berázta a pohárba, nem akart tovább várni. A beteg ivott belőle. Még néhány pillanat és vége mindennek, gondolta Helén. Yoder váratlanul megrázta magát és letette a po­harat az éjjeliszekrényre. — Üljön le, Helén — mondta gyengéden. Helén engedelmesen szót fogadott. — Nem lesznek ettől fájdalmaim ? — Az orvosságot mindennap háromszor adagoljuk. Ön is tudja, hogy ettől nem lesznek fájdalmai, hiszen eddig sem voltak. Már nem élhet sokáig, hiába beszél. Ta­lán a „segítségem" nélkül is elpatkolna, villant át Helén agyán. Nem, nem, nem! Nem érdemes várni. Dolphot hamarosan szabadon engedik, pénzzel akarja várni. — Nem a digitálisra gondolok — mo­tyogta Yoder —, hanem arra, amit beleszórt a poharamba ... Helén megdermedt, szólni sem bírt. — A pénz miatt tette, ugye? Szemmel tartottam attól a pillanattól kezdve, ahogy belenyúlt a széfembe. Elegem van minden­ből. Helén. Burns nem tesz ilyesmit, tudtam, de ön megtette. Örülök, hogy a széfben található pénz megfelel a kívánalmainak és elhatározta magát a lépésre. A többiek miatt azonban nekem is tennem muszáj valamit. A pénz örök, leányom, mindig bűn­re csábít, és ön elkövetett néhány szamár­ságot. Yoder összeszedte maradék erejét. A mozdulatai gyorsak voltak és fürgék, ahhoz is volt ereje, hogy a poharat, amely a paplanára esett, visszategye az éjjeliszek­rényre. • • • Három nap elmúltával, csütörtök délután. Burns doktor többször is becsöngetett a Yoder-villába. Hasztalan. Végül előhalászta azt a kulcsot, amit a betegtől kapott. A betegszobában majd a földbe gyökerezett a lába. Yoder mozdulatlanul feküdt az ágyon. A szeme és a szája nyitva. Az éjjeliasztalkán egy pohár. A ládikó nyitva. Az ágy másik oldalán Helén guggolt. A haja összekócolva, az egyenruha rongyok­ban lógott rajta. A jobb kezén alvadt vér­csomók. Az orvos az ágyhoz lépett és fele­melte a paplant. Helén rávetette a szemét. Az orvos hátrahökölt, amikor a nő elkezdett eszelősen nevetni. A jobb karját odabilincselték a hulla jobb karjához.­ ­ — Csütörtökön érkezem haza az útról — mondta doktor Carl Bums a nővérnek —, ne aggódjanak, rögtön benézek a beteghez. Mindössze három napról van szó. Ha törté­nik valami, szóljon doktor Getznek. Nem szívesen távozom a betegágy mellől, de nem maradhatok távol az egyetlen leányom eskü­vőjéről. Az orvos a pácienséhez fordult — Ég áldjon, Yoder! Csütörtökig miss Glow gondjaira bíztak. Sajná­lom, amiért addig nem lát­hatsz. Megleszel valahogy, ugye? A beteg bólintott és meg­próbált mosolyogni. A nővér is Megdicsérte ma már a gyermekét? Képzeljünk magunk elé egy négyéves gyer­meket, akinek van egy két évvel fiatalabb öccse. Édesanyjukkal éppen egy nagy áru­házban vásárolnak. A négyéves gyerek nem rohangál a pultok között, nem kapkodja le a játékokat a polcokról, nem verekedik kisöcs­­csével, kifejezetten jól viselkedik. Ám mi ezért a köszönet ? Édesanyja alig veszi észre, boldog, hogy nyugodtan vásárolhat. Tételez­zük fel, hogy a négyéves gyermek változtat a magatartásán: elveri az öccsét, rohangálni kezd. A mama azonnal felfigyel rá, rendre­­utasítja. Természetes, hogy a gyermek job­ban szeretné, ha a figyelem már korábban, dicséret formájában irányult volna rá, ám ha csak szidás révén jut hozzá, azt is szíveseb­ben fogadja el, mint a közömbösséget. Más szóval: a gyermek a szülei részéről elsősor­ban pozitív figyelmességre tart igényt, ám ha nincs más lehetősége, és csak a negatív figyelmességet irányíthatja magára, úgy az­zal is megelégszik: számára ez még mindig jobb, mint a semmi. Sajnos, a szülők legtöbb esetben jóval nagyobb figyelmet szentelnek gyermekük­nek, ha azok „rosszak", neveletlenek. Ez viszont arra vezet, hogy a gyermekek még illetlenebbé válnak, mivel csakis ezáltal érik el azt a figyelmet, amelyre vágynak. Nemrég tanúja voltam annak, hogy egy édesapa megverte körülbelül kétéves gyer­mekét, mert az — miközben a papa bará­taival meccset nézett a tévében — felállt egy székre, és a körülötte ülőket pattogatott kukoricával dobálta. Ennek az apának tudnia kellett volna, hogy a fiát így szinte egyenesen felbiztatja az ilyen viselkedésre. Arról nem is szólva, hogy mielőtt a kezét felemelte volna, fölmerülhetett volna benne a kérdés: neki vajon mekkora örömére szolgálna, ha arra kényszerítenék, hogy egy hosszú értekezle­ten — amelynek tárgya ráadásul nem is érdekli — olyan emberek között üljön, akik háromszor akkorák, mint ő? Segít a hit A thaiföldiek abban a hitben nevelkednek, hogy gondviselő uruk mindenféle sebesü­léstől megvédi őket, így erős koncentráció után szinte bármit el tudnak követni testük­kel, a legkisebb sérülés nélkül. A képen látható férfi például két fémtűt döf át a száján és a nyakán állítólag anélkül, hogy a keletkezett seb vérezne, vagy hogy a „mű­velet" helyén később komolyabb heg ma­radna. 23

Next