A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-08 / 23. szám

tosan töltöttük ki az űrlapokat. Közölték velünk, hogy az általunk felhozott indokok nem eléggé nyomósak, ezért a mustra sze­rint töltsünk ki új űrlapokat. — Mi állt azon a mintán? — Például az, hogy a gyerekeim nem járhattak templomba. Ez viszont nem volt igaz, mert Ivett is. Öcsi is áldozott meg bérmálkozott is otthon. Nem állítom, hogy például Varga János, a Csemadok néhai titkárainak egyike megdicsért volna ezért, de hátrányom sem volt ebből. Én azt sem tud­tam odaírni, hogy politikai beállítottságú va­gyok, hiszen a táncon kívül más nem érde­kelt. Hogy abban — jobbára nemzetiségi szempontból — sok mindent elmondtam, amivel a társadalomban nem értettem egyet, az más lapra tartozik. Pár hét múlva közölték velünk: kapunk segélyt, de dolgoznunk kell. A fiam meg én a müncheni Északi Temetőbe szegődtünk, Rózsi és Ivett az olimpiai köz­pontban takarítottak. A legrosszabb az állan­dó nincstelenség és a bizonytalanság volt, mert menekültekként Ausztrália elutasította a befogadásunkat. — Esténként miről beszélgettetek ? — Rengeteget hallgattunk. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Egy napon a Szabad Európa kért interjút tőlem. Nem akartam az otthoni barátokat bajba hozni, így felajánlottam: írok inkább egy előadás­­sorozatot a csehszlovákiai magyar néptánc­ról. Ezen is dolgoztam esténként. Három hónap után megszólaltam németül. Rosszul, de beszéltem. Úgy, ahogy a fülemben volt gyerekkorom óta. Közben a fogadalmamat is megszegtem, mert a müncheni Regősben és a Trika együttesben felvidéki magyar anya­got tanítottam be. Pénzünk így sem volt túl sok, ráadásul valamelyikünk mindig haza akart jönni. A leggyakrabban én és Ivett, aki egy nappal a pozsonyi indulás előtt még vizsgázott az egyetemen. Így őrlődtünk hó­napokig, mert időközben kiderült, hogy leg­följebb bevándorlókként mehetünk az óce­ánon túlra, de akkor magunknak kell fizetni a repülőutat. Ehhez viszont nem volt elegendő a pénzünk. Végül az NSZK oldotta meg ezt a kényszerhelyzetet: megfizette számunkra az útiköltséget, csak megszabaduljon tőlünk. — Mikor szállt fel veletek a repülő­gép? — 1983. december másodikán. — Az indulás előtti pakolás aligha tarthatott sokáig . . . — Tévedés! Én 86 kiló könyvvel érkeztem meg Ausztráliába. — Mi volt az első kép, ami landolás után az emlékezetedben maradt? — Kipillantottam a gép ablakán és egy szomjas cédrust meg sárgára égett füvet láttam. Decemberben már könyár van Ausztráliában. Eleinte csalódott voltam, mert mást vártam. Arról egyébként regényeket lehetne írni, miként álmodik a jövőjéről a továbbutazásra váró emigráns ... Haladtunk hát át a vámon, valami ilyesmin tűnődtem éppen, amikor a finánc észrevette, hogy csikóbőrös kulacs van a kezemben. Elmond­tam neki, falidísznek szánom. Sandán rám nézett és kinyittatta a kofferemet, ahol vi­szont sárközi szőttest talált. Nemigen tudta mire vélni a dolgot, és csak legyintett, men­jek tovább. A repülőtéren Ausztráliában élő nővérem várt, ideiglenesen náluk szálltunk meg. A nővéremék villásreggelivel vártak, ott volt az egész rokonság, és én mégis úgy éreztem magam, mint akit kifosztottak, rá­adásul rossz helyre is jött... Este, amikor Rózsi és a gyerekek lefeküdtek, kiültem a kertbe és éjjel fél négyig virrasztottam. Akkor azt mondtam magamban: ha belebetege­dek, akkor is visszakerülök Európába. — Ha ideiglenesen is, de miként sike­rült otthonra lelned? — Először is nyelvtanfolyamra jártunk, utána mind a négyen gyári munkások let­tünk. Közben akarva-akaratlanul kiderült, hogy koreográfus vagyok, így hát felajánlot­ták, esténként tanítsak népi táncot a mel­­bourne-i magyar központban. Február végén láttam munkához és június 6-án kimondtuk, hogy az együttes neve Új Szőttes! 1984 decemberében pedig már három díjat is kaptunk egyetlen néptáncfesztiválon. — Úgyhogy visszazökkentél az ere­deti kerékvágásba ?. . . Mondhatnám úgy is, hogy a pozsonyi mivoltodba ? — Dehogy! Nyolcvanhét áprilisáig raktári melós, utána már raktáros voltam. Ausztrá­liában legföljebb öt-hat hivatásos koreográ­fus akad! Melósként viszont megtanultam okosan gazdálkodni a pénzzel. Rájöttem, hogy egyetlen centnek is értéke van, de átéltem azt az érzést is, amikor egyetlen vasa sincs az embernek. Persze, egyéb tekintetben is rengeteg élményem van. Egy művészeti szakiskolában például tolmács­csal tanítottam koreográfiaelméletet úgy, hogy ezt az öt hónapig tartó megbízatást pályázat útján nyertem el. — Angolul nem tanultál meg ? — Szerintem csak a gyári angolt beszél­tem. Ivett és Öcsi viszont anyanyelvi szinten tudják az angolt. — Kérlek, a vívódásaidról is beszélj! — Azt hittem, ha létrehozom az Új Szőt­test, ez megnyugvást fog adni. Sajnos, nem úgy lett ... Ezerszer eszembe jutott, hogy milyen csodálatos lenne, ha ez az egész csupán egy álom volna és én otthon, az ágyamban ébrednék. Valami állandó belső nyugtalanságot éreztem. És azt, hogy vak­vágányon vagyok. Hiába voltak ott a roko­nok, alig volt közös témánk. Számukra ért­hetetlen volt, hogy a Magyar Házban ho­gyan taníthatom ingyen a táncot .. . — Később is voltak álmatlan éjszaká­id? — Ó, rengetegszer. . . Évekig legföljebb négy-öt órát aludtam éjjelente. Másnap mázsás súlya volt az emelőkampónak is. A gyerekek két éve Magyarországra szóló re­pülőjegyet vettek nekünk a spórolt pénzük­ből, mert látták, hogy a padlón vagyok. — Sírtál is, Jancsi? — Nagyon sokat sír minden emigráns. Megbújik valahol és sír. Kifelé nemigen mutatja senki, hogy szerencsétlen, hogy honvágya van. Ki-ki inkább megjátssza, hogy boldog, de igazán meghonosodni va­lóban kevesen tudnak. — Emberileg mi hiányzott még ? — Ha azt mondom, az őszinte barátság, akkor ez csak részben igaz. Most, hogy végleg eljöttem Ausztráliából, hogy egyelő­re Magyarországon telepedjek le, 120 em­ber kisért ki a repülőtérre. Még a táncszín­házam is eljárt nekem egy búcsútáncot. Mégis hatalmas kő esett le a szívemről, amikor Európa felé levegőbe emelkedett a repülőgép. Mielőtt útnak indultunk, azt kér­dezte tőlem valaki: ha nyernék egymilliót, maradnék-e? Azt feleltem, akkor már teg­nap elutaztam volna! — „Odaát" mi jutott eszedbe a leg­gyakrabban ? — A Szőttes és a vereknyei utcák. Emiatt rengeteget őrlődtem esztendőkön át ... De ennél is szörnyűbb érzés volt, amikor két éve többször is eljöttem a rajkai határso­rompóig, de tovább nem léphettem. Mint egy köztörvényes bűnöző. Pedig érvényes útlevéllel voltam kint. Még Ausztráliában, a gyárban szóba jött egyszer, hogy Pozsony­ban nekem is volt házam. El kellett mesél­nem, volt-e benne fűtés, fürdőszoba, az alaprajzra is kiváncsiak voltak. A munkatár­saim egyike egyszercsak megkérdezte, va­jon mi van most azzal a házzal. Megmond­tam az igazat, hogy elvette az állam. Meg­ütközve néztek rám, azt hitték, hogy lop­tam, vagy hazudok ... Ne akarjam nekik bebeszélni, hogy csupán azért vették el a házunkat, mert az Ausztriában és az NSZK-ban töltött szabadság után nem tér­tünk vissza. Számukra érthetetlen, hogy az ilyesmiért elvegyék valakinek a tulajdonát. — Vajon mennyiben más Quittner Já­nossal beszélgetek ma, mint 1983 feb­ruárjában társalogtam, amikor tele volt gonddal és keserűséggel? — Elsősorban hét évvel idősebb vagyok. Örök véteknek érzem, hogy a legszebb, leg­termékenyebb alkotóéveim vesztek kárba az örökös őrlődéssel. Emberileg viszont sokkal gazdagabb lettem. Saját szememmel láttam, milyen is az igazi demokrácia. Sok mindent egészen másként látok, és ennek megfelelő­en az életszemléletem is megváltozott. Ha egyáltalában kimondhatok magamról ilyes­mit, akkor úgy érzem, hogy bölcsebb lettem. Ma még nehezebben roppannék össze má­sok közönye miatt. Erősebb lett bennem a csakazértis! — Fordulhatott volna egészen más­ként is az életed. . . Például úgy, hogy többé nem látod viszont Vereknyét, a Szőttesből ismert régi cimborákat. — Voltak időszakok, hogy két gyárban is dolgoztam, néha 65 órát is hetente, hogy egyszer majd visszajöhessek Európába. Nem titkolom azt sem, hogy voltak pillanataim, amikor a legrosszabbra is fölkészültem, így most külön öröm számomra, hogy nemcsak Európába és Magyarországra, esetleg a ko­máromi vagy a rajkai határsorompóig jöhet­tem el, hanem Vereknyén is járhattam. És talán akkor leszek majd a legboldogabb, ha egyszer majd nemcsak a kiskaput, hanem a házunk küszöbét is átléphetem. Az otthon ugyanis itthon van. Számomra mindenkép­­ pen.• 1990 áprilisában Quittner János percekig állt a saját háza előtt, mielőtt odalépett volna a kiskapuhoz. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György KÜLÖNLEGES HOROSZKÓP Általános jellemrajz KOS (III. 21.-IV. 20) Soha nem néz hátra, csak előre. Nem törődik azzal, mi lesz cselekményének következmé­nye. Ha valamibe belekezd, nem lát, nem hall, csak viharzik előre, még akkor is, ha fejjel megy neki a falnak. Egy pillanatig se esik kétségbe, ha vállalkozása nem sikerül, azonnal valami újba kezd, ugyanazzal a lel­kesedéssel és határozottsággal. Amikor elérte a célját, akkor sem képes megállni, ha útja közben akadályra talál, gondolkodás nélkül elsöpri. Úgy kell vele bánni, mint a hímes tojással. Sohasem lehet tudni, mikor és miért robban. Különösen veszélyes őt megbírálni, mert amennyire sze­ret a Kos-jegyű ember másokat kritizálni, oly kevéssé tűri önmagával szemben még a legenyhébb bírálatot is. Sohasem akar alul maradni, mihelyt ilyen helyzetbe kerül, rögtön elönti a harag s ilyenkor váratlanul megy át támadásba. Amikor azt hiszi, hogy személyét támadják roppant kicsinyes tud lenni, azonnal ugrásra kész. Beleavatkozik olyan dolgokba is, ami­hez semmi köze nincs és nem is ért hozzá. Olyan fogalmakkal, mint a tapintat, illendő­ség, embertársainak tekintetben tartása, örökké hadilábon áll. Mindezek ellenére egyenes és naiv nagy gyerek marad egész életében. Mivel nincs emberismerete, mindenkiben megbízik, aki mosolygós képpel közeledik hozzá. Nagyon szereti a hízelgést. Nagy benne az érvénye­sülési vágy. Szereti a regényes, kalandos dolgokat. Harmonikus környezetben nagyon jól érzi magát, de itt nem bírja ki sokáig, mert a változatosság nála életszükséglet. Nem a logika, de a megérzés irányítja csele­kedeteit. A jó Kos önzése tiszteletreméltó, amikor cselekszik, nem gondol saját elsősé­gére, csak a cél hevíti és nem a haszon. Azzal sem törődik, ha másoknak kaparja ki a gesztenyét a tűzből. Az alacsonyabb ren­dű Kos-tipus éppen az ellenkezője ennek. A szerelmi vonatkozásban rendkívül nehezen tudja gátak közé szorítani ösztöneit . A há­zasság nem akadály nála, hogy több felé is kielégülést keressen. Nála az érzékiség a fő, a fontos, az érzelem csak körítés. A Kos-je­­gyű férfi, mint szerető is erőszakos. Itt és mindenáron győzedelmeskedni akar. A Kos-jegyű nő is erősen férfias és szenvedé­lyes. Még a ruházatában is kedveli a férfias szabást, a nadrágot. A házasságban is fel­tétlenül irányítani akar. Éppen ezért a két Kos-típusú ember házasságából csak ve­szekedések keletkezhetnek. A Kos jegyében születettek olyan házastársat választhatnak, aki alkalmazkodó, odaadó, szelíd és nem lázad fel a Kos-természet vezetni akarása ellen. A Kos hamar lángol, szerelme sikeres. Neki a holdvilágos hangulat, a hosszú elő­készítés nem kenyere. Házasságát is rend­szerint elsieti. Érdekes jellegzetessége még a Kos-jegyű férfinak, hogy asszonnyal és gyermekkel szemben nem tud felolvadni, bizonyos nyersesség mindig tapasztalható lesz nála. Élete örök harc, enélkül nem tudna élni. A nyugalom, a béke elsorvasztaná. Rendkívül szívós természetű. Természetbarát. Szereti a sportokat. Néhány híres ember, akiknek a születésük a Kos-jegybe esik: II. Katalin cárnő, Nagy Frigyes, Medici Katalin, Paracelsus, Schiller, Bach, Lenin, stb. (Folytatjuk) 17

Next