A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
tosan töltöttük ki az űrlapokat. Közölték velünk, hogy az általunk felhozott indokok nem eléggé nyomósak, ezért a mustra szerint töltsünk ki új űrlapokat. — Mi állt azon a mintán? — Például az, hogy a gyerekeim nem járhattak templomba. Ez viszont nem volt igaz, mert Ivett is. Öcsi is áldozott meg bérmálkozott is otthon. Nem állítom, hogy például Varga János, a Csemadok néhai titkárainak egyike megdicsért volna ezért, de hátrányom sem volt ebből. Én azt sem tudtam odaírni, hogy politikai beállítottságú vagyok, hiszen a táncon kívül más nem érdekelt. Hogy abban — jobbára nemzetiségi szempontból — sok mindent elmondtam, amivel a társadalomban nem értettem egyet, az más lapra tartozik. Pár hét múlva közölték velünk: kapunk segélyt, de dolgoznunk kell. A fiam meg én a müncheni Északi Temetőbe szegődtünk, Rózsi és Ivett az olimpiai központban takarítottak. A legrosszabb az állandó nincstelenség és a bizonytalanság volt, mert menekültekként Ausztrália elutasította a befogadásunkat. — Esténként miről beszélgettetek ? — Rengeteget hallgattunk. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Egy napon a Szabad Európa kért interjút tőlem. Nem akartam az otthoni barátokat bajba hozni, így felajánlottam: írok inkább egy előadássorozatot a csehszlovákiai magyar néptáncról. Ezen is dolgoztam esténként. Három hónap után megszólaltam németül. Rosszul, de beszéltem. Úgy, ahogy a fülemben volt gyerekkorom óta. Közben a fogadalmamat is megszegtem, mert a müncheni Regősben és a Trika együttesben felvidéki magyar anyagot tanítottam be. Pénzünk így sem volt túl sok, ráadásul valamelyikünk mindig haza akart jönni. A leggyakrabban én és Ivett, aki egy nappal a pozsonyi indulás előtt még vizsgázott az egyetemen. Így őrlődtünk hónapokig, mert időközben kiderült, hogy legföljebb bevándorlókként mehetünk az óceánon túlra, de akkor magunknak kell fizetni a repülőutat. Ehhez viszont nem volt elegendő a pénzünk. Végül az NSZK oldotta meg ezt a kényszerhelyzetet: megfizette számunkra az útiköltséget, csak megszabaduljon tőlünk. — Mikor szállt fel veletek a repülőgép? — 1983. december másodikán. — Az indulás előtti pakolás aligha tarthatott sokáig . . . — Tévedés! Én 86 kiló könyvvel érkeztem meg Ausztráliába. — Mi volt az első kép, ami landolás után az emlékezetedben maradt? — Kipillantottam a gép ablakán és egy szomjas cédrust meg sárgára égett füvet láttam. Decemberben már könyár van Ausztráliában. Eleinte csalódott voltam, mert mást vártam. Arról egyébként regényeket lehetne írni, miként álmodik a jövőjéről a továbbutazásra váró emigráns ... Haladtunk hát át a vámon, valami ilyesmin tűnődtem éppen, amikor a finánc észrevette, hogy csikóbőrös kulacs van a kezemben. Elmondtam neki, falidísznek szánom. Sandán rám nézett és kinyittatta a kofferemet, ahol viszont sárközi szőttest talált. Nemigen tudta mire vélni a dolgot, és csak legyintett, menjek tovább. A repülőtéren Ausztráliában élő nővérem várt, ideiglenesen náluk szálltunk meg. A nővéremék villásreggelivel vártak, ott volt az egész rokonság, és én mégis úgy éreztem magam, mint akit kifosztottak, ráadásul rossz helyre is jött... Este, amikor Rózsi és a gyerekek lefeküdtek, kiültem a kertbe és éjjel fél négyig virrasztottam. Akkor azt mondtam magamban: ha belebetegedek, akkor is visszakerülök Európába. — Ha ideiglenesen is, de miként sikerült otthonra lelned? — Először is nyelvtanfolyamra jártunk, utána mind a négyen gyári munkások lettünk. Közben akarva-akaratlanul kiderült, hogy koreográfus vagyok, így hát felajánlották, esténként tanítsak népi táncot a melbourne-i magyar központban. Február végén láttam munkához és június 6-án kimondtuk, hogy az együttes neve Új Szőttes! 1984 decemberében pedig már három díjat is kaptunk egyetlen néptáncfesztiválon. — Úgyhogy visszazökkentél az eredeti kerékvágásba ?. . . Mondhatnám úgy is, hogy a pozsonyi mivoltodba ? — Dehogy! Nyolcvanhét áprilisáig raktári melós, utána már raktáros voltam. Ausztráliában legföljebb öt-hat hivatásos koreográfus akad! Melósként viszont megtanultam okosan gazdálkodni a pénzzel. Rájöttem, hogy egyetlen centnek is értéke van, de átéltem azt az érzést is, amikor egyetlen vasa sincs az embernek. Persze, egyéb tekintetben is rengeteg élményem van. Egy művészeti szakiskolában például tolmácscsal tanítottam koreográfiaelméletet úgy, hogy ezt az öt hónapig tartó megbízatást pályázat útján nyertem el. — Angolul nem tanultál meg ? — Szerintem csak a gyári angolt beszéltem. Ivett és Öcsi viszont anyanyelvi szinten tudják az angolt. — Kérlek, a vívódásaidról is beszélj! — Azt hittem, ha létrehozom az Új Szőttest, ez megnyugvást fog adni. Sajnos, nem úgy lett ... Ezerszer eszembe jutott, hogy milyen csodálatos lenne, ha ez az egész csupán egy álom volna és én otthon, az ágyamban ébrednék. Valami állandó belső nyugtalanságot éreztem. És azt, hogy vakvágányon vagyok. Hiába voltak ott a rokonok, alig volt közös témánk. Számukra érthetetlen volt, hogy a Magyar Házban hogyan taníthatom ingyen a táncot .. . — Később is voltak álmatlan éjszakáid? — Ó, rengetegszer. . . Évekig legföljebb négy-öt órát aludtam éjjelente. Másnap mázsás súlya volt az emelőkampónak is. A gyerekek két éve Magyarországra szóló repülőjegyet vettek nekünk a spórolt pénzükből, mert látták, hogy a padlón vagyok. — Sírtál is, Jancsi? — Nagyon sokat sír minden emigráns. Megbújik valahol és sír. Kifelé nemigen mutatja senki, hogy szerencsétlen, hogy honvágya van. Ki-ki inkább megjátssza, hogy boldog, de igazán meghonosodni valóban kevesen tudnak. — Emberileg mi hiányzott még ? — Ha azt mondom, az őszinte barátság, akkor ez csak részben igaz. Most, hogy végleg eljöttem Ausztráliából, hogy egyelőre Magyarországon telepedjek le, 120 ember kisért ki a repülőtérre. Még a táncszínházam is eljárt nekem egy búcsútáncot. Mégis hatalmas kő esett le a szívemről, amikor Európa felé levegőbe emelkedett a repülőgép. Mielőtt útnak indultunk, azt kérdezte tőlem valaki: ha nyernék egymilliót, maradnék-e? Azt feleltem, akkor már tegnap elutaztam volna! — „Odaát" mi jutott eszedbe a leggyakrabban ? — A Szőttes és a vereknyei utcák. Emiatt rengeteget őrlődtem esztendőkön át ... De ennél is szörnyűbb érzés volt, amikor két éve többször is eljöttem a rajkai határsorompóig, de tovább nem léphettem. Mint egy köztörvényes bűnöző. Pedig érvényes útlevéllel voltam kint. Még Ausztráliában, a gyárban szóba jött egyszer, hogy Pozsonyban nekem is volt házam. El kellett mesélnem, volt-e benne fűtés, fürdőszoba, az alaprajzra is kiváncsiak voltak. A munkatársaim egyike egyszercsak megkérdezte, vajon mi van most azzal a házzal. Megmondtam az igazat, hogy elvette az állam. Megütközve néztek rám, azt hitték, hogy loptam, vagy hazudok ... Ne akarjam nekik bebeszélni, hogy csupán azért vették el a házunkat, mert az Ausztriában és az NSZK-ban töltött szabadság után nem tértünk vissza. Számukra érthetetlen, hogy az ilyesmiért elvegyék valakinek a tulajdonát. — Vajon mennyiben más Quittner Jánossal beszélgetek ma, mint 1983 februárjában társalogtam, amikor tele volt gonddal és keserűséggel? — Elsősorban hét évvel idősebb vagyok. Örök véteknek érzem, hogy a legszebb, legtermékenyebb alkotóéveim vesztek kárba az örökös őrlődéssel. Emberileg viszont sokkal gazdagabb lettem. Saját szememmel láttam, milyen is az igazi demokrácia. Sok mindent egészen másként látok, és ennek megfelelően az életszemléletem is megváltozott. Ha egyáltalában kimondhatok magamról ilyesmit, akkor úgy érzem, hogy bölcsebb lettem. Ma még nehezebben roppannék össze mások közönye miatt. Erősebb lett bennem a csakazértis! — Fordulhatott volna egészen másként is az életed. . . Például úgy, hogy többé nem látod viszont Vereknyét, a Szőttesből ismert régi cimborákat. — Voltak időszakok, hogy két gyárban is dolgoztam, néha 65 órát is hetente, hogy egyszer majd visszajöhessek Európába. Nem titkolom azt sem, hogy voltak pillanataim, amikor a legrosszabbra is fölkészültem, így most külön öröm számomra, hogy nemcsak Európába és Magyarországra, esetleg a komáromi vagy a rajkai határsorompóig jöhettem el, hanem Vereknyén is járhattam. És talán akkor leszek majd a legboldogabb, ha egyszer majd nemcsak a kiskaput, hanem a házunk küszöbét is átléphetem. Az otthon ugyanis itthon van. Számomra mindenkép pen.• 1990 áprilisában Quittner János percekig állt a saját háza előtt, mielőtt odalépett volna a kiskapuhoz. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György KÜLÖNLEGES HOROSZKÓP Általános jellemrajz KOS (III. 21.-IV. 20) Soha nem néz hátra, csak előre. Nem törődik azzal, mi lesz cselekményének következménye. Ha valamibe belekezd, nem lát, nem hall, csak viharzik előre, még akkor is, ha fejjel megy neki a falnak. Egy pillanatig se esik kétségbe, ha vállalkozása nem sikerül, azonnal valami újba kezd, ugyanazzal a lelkesedéssel és határozottsággal. Amikor elérte a célját, akkor sem képes megállni, ha útja közben akadályra talál, gondolkodás nélkül elsöpri. Úgy kell vele bánni, mint a hímes tojással. Sohasem lehet tudni, mikor és miért robban. Különösen veszélyes őt megbírálni, mert amennyire szeret a Kos-jegyű ember másokat kritizálni, oly kevéssé tűri önmagával szemben még a legenyhébb bírálatot is. Sohasem akar alul maradni, mihelyt ilyen helyzetbe kerül, rögtön elönti a harag s ilyenkor váratlanul megy át támadásba. Amikor azt hiszi, hogy személyét támadják roppant kicsinyes tud lenni, azonnal ugrásra kész. Beleavatkozik olyan dolgokba is, amihez semmi köze nincs és nem is ért hozzá. Olyan fogalmakkal, mint a tapintat, illendőség, embertársainak tekintetben tartása, örökké hadilábon áll. Mindezek ellenére egyenes és naiv nagy gyerek marad egész életében. Mivel nincs emberismerete, mindenkiben megbízik, aki mosolygós képpel közeledik hozzá. Nagyon szereti a hízelgést. Nagy benne az érvényesülési vágy. Szereti a regényes, kalandos dolgokat. Harmonikus környezetben nagyon jól érzi magát, de itt nem bírja ki sokáig, mert a változatosság nála életszükséglet. Nem a logika, de a megérzés irányítja cselekedeteit. A jó Kos önzése tiszteletreméltó, amikor cselekszik, nem gondol saját elsőségére, csak a cél hevíti és nem a haszon. Azzal sem törődik, ha másoknak kaparja ki a gesztenyét a tűzből. Az alacsonyabb rendű Kos-tipus éppen az ellenkezője ennek. A szerelmi vonatkozásban rendkívül nehezen tudja gátak közé szorítani ösztöneit . A házasság nem akadály nála, hogy több felé is kielégülést keressen. Nála az érzékiség a fő, a fontos, az érzelem csak körítés. A Kos-jegyű férfi, mint szerető is erőszakos. Itt és mindenáron győzedelmeskedni akar. A Kos-jegyű nő is erősen férfias és szenvedélyes. Még a ruházatában is kedveli a férfias szabást, a nadrágot. A házasságban is feltétlenül irányítani akar. Éppen ezért a két Kos-típusú ember házasságából csak veszekedések keletkezhetnek. A Kos jegyében születettek olyan házastársat választhatnak, aki alkalmazkodó, odaadó, szelíd és nem lázad fel a Kos-természet vezetni akarása ellen. A Kos hamar lángol, szerelme sikeres. Neki a holdvilágos hangulat, a hosszú előkészítés nem kenyere. Házasságát is rendszerint elsieti. Érdekes jellegzetessége még a Kos-jegyű férfinak, hogy asszonnyal és gyermekkel szemben nem tud felolvadni, bizonyos nyersesség mindig tapasztalható lesz nála. Élete örök harc, enélkül nem tudna élni. A nyugalom, a béke elsorvasztaná. Rendkívül szívós természetű. Természetbarát. Szereti a sportokat. Néhány híres ember, akiknek a születésük a Kos-jegybe esik: II. Katalin cárnő, Nagy Frigyes, Medici Katalin, Paracelsus, Schiller, Bach, Lenin, stb. (Folytatjuk) 17