A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-02 / 5. szám

1. Törvény­szerűségek Ha levelet kap az ember, illik rá válaszolni. Elmulasztása durva udvariatlanság. Sőt! Több mint udvariatlanság. A hallgatás egyér­telmű elzárkózást, elutasítást jelez a másik számára. Tudtára adjuk valakinek, hogy sem­mibe vesszük, közömbösek vagyunk iránta. Egyszerűen nem érdekel bennünket, hogy él-e vagy hal. Mindez persze magánügy. Csak ránk tartozik, miként bánunk el baráta­inkkal, ismerőseinkkel... Egészen más a helyzet a bürokrácia fellegváraiba érkező, vagy az innen induló hivatalos levelekkel. Napi munkám során gyakran tapasztalom, hogy meglehetősen sűrűn a hivatal is így szokott elbánni — hogy finoman fogalmaz­zak — a „nemkívánatos" megkeresésekkel. Egyszerűen nem válaszol. Legyen az bejelen­tés, kérés vagy panasz. Egyre megy. A levél­író hetekig, olykor hónapokig várja, hogy válaszoljanak. Hiába. Aztán újra tollat ragad, mert azt hiszi, hogy előző levele elkallódott, valamilyen okból nem érkezett meg a cím­zetthez, így ajánlott levelet ír, ám válasz még sincs. A hivatalok részéről tulajdonképpen jól ki van ez találva: hallgatni kell, és akkor csak megunja minden normális ember az egyoldalú levelezgetést. E módszer ugyanis többnyire beválik. Az állampolgárnak egy idő után csakugyan elmegy a kedve a firkálga­­tástól. Megoldja maga a dolgot. És ha nem, minden marad a régiben. Az ember végül is beletörődik a megváltoztathatatlanba. Sok­sok példát sorolhatnék, mikor, kinek nem válaszolt a nemzeti bizottság, a házkezelő­­ség, a minisztérium vagy egyéb országos hatáskörű szerv. Okkal és joggal kérdezhetik most sokan: hogyan lehetséges ez, elvégre jogszabály írja elő, hogy a levelekre záros határidőn belül minden hivatalos szerv köteles válaszolni. Szó ami szó, erre is van bőven példa, de ennek kapcsán viszont az is igaz, hogy job­bára néhány semmitmondó sor a válasz — és a mindenható hivatalban máris kipipálha­tó az ügy. Legalábbis formailag. A hivatal logikája ugyanis a következő: az ilyenfajta packázásokat is emberek csinálják, így hát nem kell felfújni néhány megválaszolatlan beadványt, kérvényt, segélykérő sort, egyéb dolgot. Úgy érzem, az egyre sűrűbbé váló egyéni torzsalkodások szítása helyett itt lenne az ideje alaposabban utánanézni az efféle mu­lasztásoknak! Elvégre a hivatal azért hivatal, hogy hatóságilag intézkedjék, nem pedig azért, hogy a hallgatás sejtelmes ködébe burkolóddzék. Szerintem ebben a tekintet­ben is a feje tetejéről a talpára kellene végre állítani a dolgokat. Érvényt szerezni annak az alapigazságnak, hogy a hivatal van az állam­polgárért, és nem fordítva. S akkor majd minden levélre, minden hivatalos megkere­sésre igazi válasz is érkezik. Mert ugye, az élet legalapvetőbb törvényszerűsége, hogy szóból ért az ember! 2. (Vegyes) berzenke­dések Állok, pontosabban állunk a boltokban kígyózó sorokban. Negyed kiló sonkaszalá­miért, utána a sajtosnál, a vaskereskedés­ben, a drogériában, a játéküzletben, egyszó­val mindenütt. A legnagyobbak, a leghosz­­szabbak a sorok a pénztáraknál, ahol már az indulatok is jobban feltörnek, és ahol maguk a pénztárosok is idegesek. Türelmetlenek, ha valaki akkor szedi elő a pénzt, amikor már beütötték az árakat; no meg sértett nagy­asszonyként néznek arra, aki megpróbál eli­gazodni a pénztári cetlin ... Dehát most nem is erről akarok firkálgatni, hanem arról, hogy miközben hosszúak a sorok, az ember­nek bőven van ideje gondolkodni. És persze szemlélődni is közben. Ilyenkor könnyű ész­revenni, hogy üzleteink áruellátása továbbra is hangulatrombolóan csapnivaló. Az ember­nek bármire legyen szüksége, szinte biztosra veheti, hogy épp az és épp most hiánycikk! Természetesen, az épp most fogalma átvitt értelemben értendő, mert a jelenleg hiányzó árucikkek zöme ősszel sem volt kapható, sőt tavaly tavasszal sem. Őszintén szólva, a ren­geteg sorban állás és az üzletről üzletre való rohangászás közben néha az a benyomásom támad, mintha a belkereskedelmet mostaná­ban is, régebben is a lakosság bosszantására fölesküdött fejetlenek tanácsa irányítaná. És gondban vagyok az árakkal is, mert a fizeté­sekhez mérten az is méregdrága, ami egyál­talában kapható, ami viszont újdonságként jelenik meg a piacon — ha egyáltalában megjelenik —, annak a minősége vajmi ke­véskét változott. Nem úgy az ára, amit viszont szépecskén felkerekítettek! És hogy mi jut még eszébe az embernek sorbanállás köz­ben ? Mondjuk az, hogy elenyészően kevés a belföldi kínálatot bővíteni hivatott importáru. Ami pedig elvétve mégis kapható, annak itteni árát valamiféle zseblázító rablókulcs szerint az állami kereskedelem is a nyugati valuták feketén használatos átszámítása szerint állapítja meg. Megható, igaz?!... Már csak azért is, mert ha egy kapu alatt én veszem hasonló kurzuson az NSZK-márkát vagy a dollárt, akkor a törvény előtt valuta­üzérnek számítok. Úgy tűnik, a saját zsebére dolgozó államnak viszont mindent szabad. Persze, ahogy araszolgatok előre a sorban, más is eszembe jut. Például az, hogy miért mossák olyan ritkán ezeket a kosarakat és kiskocsikat. Egyik-másik úgy ragad, hogy csak papírral kibélelve lehet belerakodni. A vásárló olykor nem tudja, mit féltsen jobban: a ruháját, vagy a megvett árut. És ha minde­­miatt panaszt tesz, aminek fejében a boltve­zető, estleg az elárusítók valamelyike pénz­­büntetést kap, akkor újra én, pontosabban: mi, a vevők húzzuk a rövidebbet, hiszen a szóban forgó bírságot néhány jól bevált csel­lel csakis rajtunk hozzák be. Lassacskán halad előre a sor, a pénztáros rendíthetetlenül veri a kassza billentyűit. A mozdulatai egyre gépiesebbek, a vevők vi­szont egyre türelmetlenebbek. Jómagamat is beleértve, hiszen a kosaramban a fele sincs benne annak, amit otthon itt listám szerint vásárolni szerettem volna. Mehetek egy üzlettel arrébb, újfent sorba állni, esetleg töprengeni közben. Például azon, hogy nem lehetne-e mindezt emberségesebben, köz­­megelégedésre csinálni. Már csak azért is, mert végül is nem a vásárló van a boltért, hanem az üzletek vannak miattunk. Akármint is van, a kereskedelem mégiscsak belőlünk, vevőkből él. Mi vagyunk hát többségben, akiknek elegünk van a korábbi évtizedek fényesre lakkozott szépelgéseiből. Mert sor­ban állva mi jusson az ember eszébe, ha nem az, hogy a jövőben — első lépésként — nem az árakat kellene megváltoztatni, ha­nem a kereskedelmi szemléletet. 3. Modern idők A fiatal nő nézi az udvart. A ház töpörödött, az ajtó is olyan alacsony, hogy le kell hajolnia a belépőnek. Ahogy körbepillant, hitetlenke­dő kérdés szalad ki a száján: Itt laktak volna Nógrád hajdani székhelye Ha Balassagyarmattól dél felé túrázunk a Fekete-patak völgyében, utunk már a Cser­hát-hegység közepén vezet át. Szügy az első község, amely a gyarmati-aszódi műúton haladva megállásra készteti a hagyományok iránt érdeklődő utast. Mocsáry Antal írja a kutatók körében jól ismert monográfiában (Nemes Nógrád vár­megyének históriai, geographiai és statiszti­kai ismértetése. Pest, 1826), hogy „Ezen falu hajdan Szügyi nevezetű nemes Família tulajdona volt; de minekutána ezek Zsig­­mond király alatt 1411. esztendőben hűtlen­ségben találtattak, örökre elvesztették min­deneket ..." Az itteni örökséget a Szügyiek után az Orbonos família nyerte el. Mocsáry szerint ezeknek ékes lakhelyük volt a Leányvári par­ton. A néphagyomány is úgy tudja, hogy a Leányhegy néven ismert sáncoknál állt haj­dan az Orbonos család vára. A Borovszky­­féle monográfia szerzői viszont állítják, hogy ez tévedés, mert ott, a sáncok közt „még egy jókora kunyhó sem fér el". Legvalószínűbb, hogy a sáncok a népvándorlás korából „erednek". A Borovszky-monográfiában arról is olvas­hatunk, hogy a helység „egyike a legérdeke­sebb őskori telepnek, mert itt a kőkortól kezdve a honfoglalás koráig minden korszak képviselve van. A földsáncokkal ellátott ős­kori Leányhegy nevű emelkedés alatt és annak közelében vannak leginkább a tele­pek, a népvándorláskori és honfoglaláskori temetők." A török időben a falu sokat szenvedett. 1632-ben Bethlen Gábor fejedelem a maga fegyveres népével elhagyta „falujuk hamu­maradványait". A templom harangját bizonyos Abonyi János menekítette magával a Hont megyei Szelestyénbe, az Ipoly másik oldalára. Itt „lábra építették ezen harangot", ám „vasát" a törökök mind levették és elvitték. Ekkor Abonyi nem mindennapi körülmények közt Gyarmatra szállította a becses tárgyat. A harang további sorsáról egy „kötelező­­levélből" értesülünk, melynek szövegét Mo­csáry Antal tette közzé említett monográfi­ájában. Ebből tudjuk, hogy a harang Nagy- Hont Palást falujában elzálogosíttatott. A levél természetesen több szempontból is értékes számunkra. Kiderül például belőle, hogy abban az időben még három Palást létezett. Ezek főbírája Kovács György volt, de külön-külön is választott bírát a három Pa­lást. Aztán fény derül ebből a levélből egy XVII. századi egyezségre, illetve a szóbanforgó zálogosítás érdekes feltételeire. A felek az egyezségben többek közt leszögezik, hogy „valmig nekik (palástiaknak) adott harang kezeknél lészen, minden esztendőről eszten­dőre (...) Szügyi földes uraknak tartoznak adni két akó bort, jót.. A zálogosítók továbbá megállapodtak ab­ban, hogy „az megnevezett harangot örög­­ben nem adtuk, sem pedig a földes uraktól el­idegeníteni nem akartuk, hanem ilyen Condi­­tióval adtuk, hogy valamikor a Szügyi földes urak, avagy a Szügyi jobbágyi fiúk, akiket a harang convernál, az harangot kívánnak ke­zükhöz venni, tartoznak legelsőben a haran­gért : fr. 25 jó pénzt letenni, melyet miné­­künk adtak a három Palástbeli uraim." S ha a palástiak mégsem adnák vissza a haran­got, a „kötés-levél" szerint tartoznak a szü­gyieknek száz ezüst tallért letenni. Nógrád hajdani székhelyének egyik barokk épülete A régi megyeháza faragott keretű kosáríves kapuja 14

Next