A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-22 / 21. szám

Szeretem a Lyukasórát. Először mint diák rajongtam érte, később tanárként sem vetettem meg, most tévénézőként kedvelem leginkább. Természetesen Mészöly Dezső műsorára, a TV­2 irodalmi játékára, a Lyukasórára gondolok. Aki irodalombarát és szereti a verseket, alighanem egyetért velem: a bugyuta ve­télkedők, az akciófilmek és a politikai-gaz­dasági vitaműsorok világában igazi felüdü­lés egy ilyen műsor. Valójában a cím és a szerző megnevezése nélkül felolvasott ver­sekkel, verstöredékekkel folytatott játékról van szó, amelyek felismerése nehéz feladat­nak kell, hogy bizonyuljon a többiek számára. Mészöly állandó stábbal dolgozik, melynek Lator László, Gyurkovics Tibor, Lukácsy Sándor irodalomtörténészek, il­letve Mácsai Pál színművész a tagja, ugyanakkor a közönségnek szánt rejtvény helyes megfejtői közül is jelen van valaki a stúdióban. A játék természetesen nem csupán az adás 40 percére korlátozódik, hiszen az adásra készülve a stáb tagjai már otthon elkezdik a verskeresést. Mindegyiküknek olyan verset kell kiválasztania, amelyet a Lyukasóra kiváló csapata nem ismer majd föl, vagy legalábbis nem azonnal fejti meg annak költőjét, így hát a kereső elsősorban olyan költeményhez nyúlt, amely nem foglalja magában az adott költő tipikus versjegyeit. Olyko­r a saját hang­keresési stádiumában született zsengékről van szó, esetleg — megtévesztésül — elismert prózaírók k­öltői próbálkozásáról. Nem ér­dem ilyen kiváló irodalomtörténészek kö­rében elérni, hogy a vers szerzője kemény diónak bizonyuljak számukra. Mégsem igazán az a lényeg, hogy végül is sikerül-e a rejtvényt megfejteni, én sokkal inkább azt élvezem, ahogyan a szakemberek elin­dulnak a megfejtés útján. Elsőként behatá­rolják a mű születésének feltételezett idő­pontját, majd a stílusjegyek alapján az adott korban kizárják a kortársakat, hogy végül megnevezzék a feltételezett szerzőt. Ha sikerrel járnak, elégedetten nyugtázzák, a sikertelenség azonban új gondolatok, érvek sorát indítja el bennük. Egy-egy még nem ismert szép vers után hatalmas lelkesedéssel nyomoznak, miközben mi, a laikusokhoz közelebb állók is feljegyezhetjük egy-egy eddig ismeretlen gyöngyszem szerzőjét. A két adás közötti időben, amíg az állandó vendégek saját feladványaik után kutatnak, mi, nézők — ha egy adás erejéig be szeretnénk jutni ebbe az illusztris társaság­ba, hogy a mi rejtvényünk is fejtörést okozhasson a szakembereknek — keresgé­lünk. Minden adás zárásaképpen ugyanis a néző is megkapja feladatát. S miközben otthon hosszan kutatja azt a bizonyos művet, számos más, eddig ismeretlen vers felfede­zésére is alkalma nyílik. Szeretem a Lyukasórát. Azon túl, hogy mindig valamiféle magasabb rendű szellemi gyönyörűséget nyújt, felold, pihentet, értel­mesen szórakoztat, igazán élvezettel figye­lem azt a folyamatot, hogyan jutnak el a stúdióban ülők komoly és lelkes agytémna útján a megoldásig. Zsebik Ildikó Lyukasóra FIGYELŐ Rekviem egy antikváriumért Gyermekkorom óta bejáratos voltam a nyitrai antikváriumba. Kezdetben gazdag volt a magyar könyvállomány, de az utóbbi időben már csak egy-két polcra szorultak, illetve ott is elfértek anyanyelvem irodal­mának termékei. Ha nem csal az emlé­kezetem, Nyitrán mindig hölgyek voltak az antikváriusok, és bizalommal voltak a gyakori vásárlók iránt. Szerényen közéjük sorolom jómagamat is, mert néha-néha a pult alól is hozzám került egy-egy tiltott ponyva, vagy cowboy-könyv, és nem szégyellem bevallani, hogy a "Zöld ana­­kondától" jutottam el a komolyabb köny­vek irányába, de életemnek bizonyos szakaszában nemcsak szórakoztatott, ha­nem érdekelt is az irodalomnak ez a "hajtása", amit a "művelt" ember általában szégyell bevallani. Később aztán sikerült komolyabb köny­vekre, nélkülözhetetlen lexikonokra, mo­nográfiákra is szert tennem, közülük talán "A PALLAS NAGY LEXIKONA" tizennyolc kötetét említeném — potom négyszáz koronáért vásároltam a hetvenes évek elején. Igaz, némelyik kötet borítója egy kicsit viseltes volt. A MAGYAR LEXIKON 17 kötete egy kemény ezresembe került, de akkor már 1987-et írtak a naptárak. A TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKONA is olcsón, négyszázhúsz koronáért került hozzám, ám hiányzott vagy két kötete, de ezeket hamarosan pótoltam Esztergomban. Volt egy szélfútta, öreg nyitrai barátom, aki mint az időjárásjelzők — de ponto­sabban — mindig előre jelezte az új magyar könyvek érkezését. Egy gyönge pillanatában aztán elárulta tudományának titkát, amely annyiból állott, hogy állan­dóan figyelte az antikváriummal majdnem szemben lévő virágüzlet kirakatában ki­függesztett gyászjelentéseket. Ha egy általa ismert patinás magyar család utolsó mohikánjának távozásáról adott hírt a fekete keretes papír, akkor barátom "nyerő tippet" adott. Sőt, néha a részleteket is jellemezte, vagyis elmondta, mi lesz az, amit érdemes megvásárolni. Azóta sze­gény barátom a túlvilágon osztja tippjeit, könyvei hasonló sorsra jutottak, szorgos kezek szétkapkodták, az antikvárium köz­reműködésével nekem is jutott belőlük. Mondom szerettük az antikváriumot, és szerettük az antikvárius hölgyeket, de sajnálattal ezúton vallom be, hogy nevüket nem tudtam, pedig köszönő viszonyban voltunk, sőt, a telefonszámomat is tudták, és hívtak, ha hívni volt érdemes. Ám bemutatkozásra soha nem került sor, maradt a korrekt üzleti viszony. A minap Nyitrán jártam, és szomorúan tapasztaltam, hogy "Antikváriumom" kira­kata üres, bent pedig kőművesek, festők hajtottak keményen. Az új tulaj biztosan bisztrót vagy butikot nyit, néhány hónap múlva már senki sem fogja tudni, hogy egykoron a tudomány és kultúra védő­bástyája állott azon a helyen. Az idő kereke lassan forog, e földön minden viszonylagos, ám a nagy város Nyitra, püspöki várának tekintélyével, főiskoláival, egyetemével megérdemelne egy antikváriumot, amelynek már hagyo­mánya és történelme volt itt. — Mote A HÉT 9

Next