A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-22 / 21. szám

Komáromi találkozás Tollas Tiborral Április 10-én az emigráns magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjának, Tollas Tibornak a költői estjét rendezték meg Komáromban. Lezsák Sándor bevezetője után maga a költő idéz­te fel küzdelmes életútját — versein keresztül. A váci börtönben kezdett el írni, napjainkig nyolc verseskötete jelent meg. 1956 óta alapító-főszerkesztője a Münchenben megjelenő Nemzetőrnek. Tollas Tibor költői bemutatkozása után erről a lapról beszélgettünk, amely a Kádár-kor­szakban hivatalosan hazugnak, rosszindulatúnak és sovinisztának nyilváníttatott, és amelyet nálunk is nagyon sokáig csak kevesen és titokban olvashattak. — Az első szám 1956. december elsején jelent meg. Négy nyelven, magyarul, an­golul, németül és franciául adtuk ki, mert azt mondtuk, a magyar ügyről nem magun­kat kell meggyőzni, hanem a világot. Az első szám vezércikkében olvasható, hogy Magyarországot külföldön nem képviselni akarjuk, hanem szolgálni. Mert nagyobb dolog a hazát szolgálni, mint úrnak lenni bárhol a világon. Nem hivatalos diplomáciai úton igyekeztünk minél jobb kapcsolatokat kialakítani, és mondhatom, világnagyságo­kat nyertünk meg a magyarság ügyének. Olyan ismert személyiségek írtak a lapunk­ba, mint például Albert Camus, s így színvonalat, tekintélyt is szereztünk a lapnak. Az első évtől kezdve kéthetente, később havonta jelentünk meg magyarul, 35 éven keresztül kéthavonta pedig a már említett világnyelveken. Az első hét szám megjelent spanyolul is, Buenos Airesben. Két számot kiadtunk arabul is, mert Bej­rútban egy lengyel magyarnak is vallotta magát, kettőt pedig kínaiul is megjelentet­tünk. Tehát ebből is látszik, hogy igyekez­tünk a magyar ügyet a világ minden táján fennen hirdetni, mert úgy éreztük, 1956 az, ami tisztára mosta a magyarságot, és a világ élvonalába állította, mint szabadságküzdő nemzetet. — Harmincnégy évvel később teljesült itt, i­m­it Ön és munkatársai célként tűztek ki, amiért harcoltak. — Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziér­, sem Kossuthék nem érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Történelmi elégtételt kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb elviselni, mint a kudarcot. És ne higgyük azt, hogy véget ért a feladatunk, mert ha megnyertük is az első menetet, a vér nélküli forradalmat, de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell, hogy a kivívott szabad­ságot megtartsuk, és itt még sok-sok feladat vár ránk. — Tehát Ön úgy gondolja, ezért van továbbra is szükség a Nemzetőrre? — Ezért is. Azért akarjuk továbbra is megjelentetni, mert úgy érezzük, van még mondanivalónk. Tízezer példányban jele­nünk meg, ebből négyezret ingyen küldünk a Kárpát-medencében élő kisebbségi ma­gyarságnak. Mi nem lázítunk, csak keressük az utat, hogyan tudnának a kis népek egymásra találni. Mi olyat nem írunk, ami ártana, csak olyat, ami összefog bennünket. Mi jogot nem akarunk sérteni, csak jogot védeni, ahogy Illyés Gyula mondta. Tartsuk és védjük meg a magunk emberi és kisebbségi jogait. Egy nagy Európában, ami most lassan alakul, helye van minden nemzetnek, így a magyar nemzetnek is. A magyarságnak pedig különösen itt a Duna mentén van nagy szerepe. — 1990 októberében ezt olvashattuk a lapban: "A Nemzetőrnek most a hazai ellenzék ellenzékévé kell lennie". — Ezt én így magyaráznám: Az ember, ha egy erdőben van, látja maga körül a fákat, kívülről azonban láthatja az egész erdőt. Vannak dolgok, melyeket mi kintről jobban meg tudunk ítélni, és látjuk, hogy egyes dolgok milyen visszhangot váltanak ki a nyugati hatalmaknál, hiszen ott élünk köztük. Szétszórva másfélmillió magyar él ott, akik talán tudnának segíteni, jobban mint eddig. De ha nem is mind a másfélmillió, csak százezer vállalja közülük a szellemi harcot, az is nagyon jó. Ezek az emberek felajánlják szaktudásukat, nyelv­tudásukat, kapcsolataikat, amelyet az anya­országnak el kellene fogadnia, fel kellene használnia. Ez egy óriási érték, mert még soha nem volt ilyen nagy létszámú és ilyen nívós emigrációnk. — 1968-ban, a prágai tavasz lánctalpas sárba tiprása idején a Nemzetőr szolidari­tást vállalt a csehszlovák néppel. Rokon­­szenvből tematikus számot adtak ki, fejlécén Csehszlovákia nemzeti színeivel a hagyo­mányos Kossuth-címer mellett. A középső két oldalon közölt budapesti és prágai fényképek párhuzamba állították az 56-os magyar forradalmat és a 68-as prágai tavaszt. — Ezzel akartuk megmutatni és a Gloria Victis 1968 című versemmel a címlapon, hogy egyetértünk a csehszlovák nép aka­ratával. Nem akartuk, hogy az egész magyarságot azonosítsák azokkal, akik betörtek akkor az országba... Azt akartuk érzékeltetni, hogy voltak magyarok, és sokan voltak, akik egyetértettek az akkori cseh és szlovák szabadságtörekvésekkel. — Hogyan képzeli el a lap jövőjét, mert tudomásom szerint alaposan megcsappant az anyagi támogatás? — Amíg bírjuk, szeretnénk folytatni a lapot. Valóban nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mert sok támogatást megvontak tőlünk, miután Magyarország szabad lett. Mi magunk már fizetést nem veszünk fel, ingyen vállaljuk a munkát, tiszteletdíjat sem tudunk fizetni. A terjedelmet tíz oldalról nyolcra csökkentjük, és végső megoldásként lapunkat esetleg csak kéthavonta fogjuk megjelentetni. Ősztől télig kolduló­ körútra megyek Amerikába, mert az ottani magya­roknak van még annyi áldozatkészségük és annyi pénzük, hogy fenntartsák a lapot legalább még néhány esztendeig. Én hiszek abban, hogy felhívásunk mozgósítja azokat a magyarokat, akik szeretik a lapot, azokat, akik nemcsak olvasói, hanem hívei is a lapnak. — Ön már hetvenéves elmúlt, de jó néhány évet bátran letagadhatna. Munkáját fiatalos lendülettel, fáradhatatlanul végzi. Mi ad hitet és erőt ehhez a nemes munkához? — A hitet azok a barátaim adják, akiket otthon hagytam, és azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz Attila, aki szintén költő volt. Ő meghalt, én életben maradtam. Helyette is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy bebizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket, hazánkat, és jobb létet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismeretének ka­puján kicsi hazánkért, és a Kárpát-meden­cében élő minden magyarért, testvéreinkért. — Ehhez kívánok Önnek további nagyon jó erőt és egészséget. Köszönöm a beszél­getést. Gőg László Varga Róbert felvétele A HÉT 7

Next