A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
ÍÓTÁJAK A gazdasszony Justh Zsigmond (1863—1894) özvegy Balla Gergelyné már harmadik napja hogy haldoklott. Eljött megtekinteni a nagybeteget Mari néni, a kopogi bába, el Retesné, a pusztaszenttornyai javasasszony; hiába volt minden, csak nem tudtak a bajáról semmit. A két asszony fejét csóválta és lassú léptekkel hazament. Másnap fiai: István és János, meg az azok feleségei fel is pakolták az öregasszonyt és bevitték nagynehezen az orosházi doktorhoz. Az se tudott a bajáról egyebet mondani, minthogy nagybeteg és meg fog mihamarabb halni, azt tanácsolta a két embernek, hogy kíméljék a költséget, nincs az úristennek olyan orvossága, amelytől meggyógyulhatna. És özvegy Balla Gergelyné az egész úton annyira csendes volt, hogy hittek a gazdák a doktornak s elvégezték egymás közt, hogyha hazaérnek, megcsináltatják a koporsót. Tudvalevőleg édesanyjuk a legszószátyárabb vénasszony volt az egész szabadszenttornyai határban, s még se ejtett már három napja de egy árva szót se, így hát bizonyos, meghal, a kuruzslóknak, sőt még a felcsernek is igaza volt. Hazaérve a két ember legurigálta édesanyját a szekérsaroglyából. Az odaütötte aszott derekát az egyik kerék küllőjéhez s csak nem szólt. Már bizonyos, a Szent-Mihály lovára jut. Matracát (most már, ha nem tud szólni, úgyis mindegy) kivitték a konyha melletti kamrába. Leterítették a nedves földre, az öregasszonyt meg reá, kinek le volt ragadva a szeme s petyhüdt ajkai nem mozdultak. Édesanyjuk tetemére meg ráborítottak egy cseléd lepedőt (nagy gazdák voltak, tartottak cselédet hármat), ők maguk meg bementek a házba, pipára gyújtottak, behívták a ház elől feleségeiket s egykedvűen beszélgetni kezdtek. Az ajtót nyitva hagyták, úgyse lát, hall már anyánk mit se. A két menyecske ott ült a kemence oldalán a padkán, a két ember a két ablak közötti festett kanapén, amelyet tavaly vettek a hódmezővásárhelyi vásáron tizennyolc forintért. — Anyánk, hogy meghal, ki süt már most kenyeret? — kérdezte István az idősebbik, a tapasztaltabb. A két menyecske hallgatott. Nagygazdalány volt mind a kettő, nem szerette a kenyérsütést. — Anyánk már fiatalságában tudott hozzá — szólalt meg végre János felesége, Lidi asszony, ki fiatalabb, de nyelvesebb is volt. — Apánk — felelte rá István gazda — maga szerezte meg ezt a százhúsz holdat, szegénysorsból vette magához anyánkat. — Szolgálóleány volt, mikor elvette — tette hozzá Lidi asszony halkan. — Hogy meghal s megosztozkodunk, hatvan hold jut egyikünkre, jut ennek a kamatából szolgálóra is. — Jut arra, a három béres elfér a padláson. A két ember belenyugodott az okoskodásba. — Csak — mondta János fejét vakarva — sok lesz az illeték. " — Anyánk, hogy az öreg ráíratott mindent, nem akarta a jusst életében kiadni a kezéből. Ha vissza ránk íratta volna, nem fizetnénk semmit. — Nem ám. — Majd kifutja tán abból, amit a halotti társaság kifizet érte. Ketten biztosítottuk be. — Nem lesz elég. Horváthék is a múltkor hatvan forintnál többet fizettek el az ángyikánk hagyatékában. — Nekem pedig nagy feketekendő is kéne a gyászruhán kívül — vágott szavába Lidi asszony. — Tán nekem nem? — tette hozzá az István felesége, Mónus Zsuzsánna, a vásárhelyi parasztkirály lánya. — Csak nem gyászoljuk kartonba, mint: ahogy a gányók szokták? — Selyembe se lehet — — vetette oda néki János. — De jó is az nektek, jó az! — Hát a baloldali ráta lesz a tiétek, úgy-e? — Igen, a házzal. — Rossz vásár. Én a jobbikot szeretném ház nélkül — mondta élesen Sidi asszony. — Te mind a két rátát szeretnéd egyben — vágta ki Zsuzsánna hangos nevetéssel. — De elég lesz a szóbeszédből, nézd meg János, hogy van — mondta István komoly arccal, kiverve pipáját. János átment a kamrába, kihúzta a lepedő alól az öregasszony egyik kezét, majd a másikat. Mind a kettő hideg volt. Lehúzta a lepedőt ábrázatjáról, sárga volt és élettelen. — Te István, anyánk meghalt. — Meg-e? — Meg az. Átmentek mind a kamrába. Körülfogták az öreget. Tapogatták testét, húzták-vonták karjait. István szólalt meg legelőbb: — Meghalt. Egy pillanatig mind elhallgattak. János ocsült fel legelőbb: — Én elmegyek a halottkémért. — Az ám, de Molnár János most a nagy majorban van napszámban. — A két mezőhegyesi hamar elhozza, — vágott vissza János sógorasszonyának, lévén a két mezőhegyesi az ő kizárólagos tulajdonuk. — Én a virrasztókért megyek, — mondta István gazda. — Mi meg úgy-e vagyom, átballagunk Molnár Jánosnéhoz, s áthívjuk, majd segít a vacsorát megfőzni. Nem bírta volna a két asszony megállni, hogy a faluban el ne mondja, hogy napámasszony megboldogult az Urban. A ház üresen maradt. Alighogy elmentek, a lepedő lassan megmozdult, s alóla nehéz testtel, de csak kibújt az özvegy Balla Gergelyné, ki nem boldogult meg az Urban. Nagy bajjal feltápászkodott. Megtörölte összeragadt szempilláit kétszer a keze fejével. Nehezen mozdult, de azért csak eljutott a konyháig. Ott levett egy szilkét a falról, vizet öntött belé, megmosta az arcát és kezeit. Azután elővett egy cirokseprűt és kiseperte a konyhapadlót. Majd kiment a ház elé. Ott a kukorica szélén a béresek, de azoknak dolguk van. A többi meg, tudja jól, hogy messzi jár a tanyától. Özvegy Balla Gergelyné kiült a ház előtti padkára, ott ült egy egy félóráig érdektelen arccal nézve a mezei útra, amely a nagy majortól Szabadszenttornyára vezetett. Éppen behordtak, kocsi kocsit ért. De ide nem lehetett kivenni, ki ült a kocsikon, meg tán nem is érdekelte az öregasszonyt. Hogy beleunt az üldögélésbe, körülment a ház körül. Megnézte azt a birkát, amelyet a múlt szentesi vásárról hajtott haza az István bérese. Bement az istállóba. Rátalált kedvenc kotlósára is, azóta, hogy lefeküdt, öt tojást tojott. Bement a fészerbe, ott van két kotlósa kis csirkéivel, ott rendben volt minden. Visszament a konyhába, leakasztott egy