A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
EGTAJAK HÉT T. P. Caravan SZÚRÓPRÓBA Ha nem adsz rögtön még egy csokit, bőgök. Nem is képzeled, hogy tudok én bőgni. Anyuka biztosan nem örülne. Kösz. Imádom a csokit. Igazán nagyon jól nevelt kislány vagyok, mindenki mondja, így több csokit kapok. Öreg nénikkel a legkönnyebb. Meg okos kislány is vagyok, de hát erre már biztos rájöttél a tesztjeidből. Próbáltak már máskor is ilyen teszteket csinálni velem, de csokit nem adtak, mire én rossz voltam, és direkt nem feleltem semmire. Kösz. Még egyet. Savanyúcukrod nincs? Olyan meleg van itt, megolvad a csoki. Apuka azt mondta, szedjek csak ki belőled, amit lehet, mert az ilyen bécsi agydögönyözők mind csupa kuruzslók. Azt is mondta apuka, hogy irtó sokba kerülsz. Meg hogy csak sarlatánoknak van ilyen kecskeszakálluk. Bizony, azt is mondta... Mérges vagy már? Na, nem bánom, ha adsz még egy csokit, elmesélem, hogy volt. Merci. Ez fraciául van, tudod? A bátyám, Johnny, meg én kint voltunk az udvarban, tapostuk éppen a hangyákat, mikor leszállt az űrhajó. Irtó vicces nézni a hangyákat, olyan izgatottan rohangálnak a dolguk után, cipelik a kis ágakat meg egyebet a szájukban, és egyáltalán nem is sejtik, hogy az ember ott van, csak amikor már majdnem rájuk lép. Akkor aztán futnak, lengetik a csápjaikat, mielőtt szétfreccsennek. Persze, a nagy vöröshangyák az igazán jók. Az ember egyenesen rájuk ugrik, zsupsz, és még csak észre sem veszik. Biztos egy kicsit úgy belenyomódnak a földbe, mert ha az ember két kő között lapítja szét őket, egész szép simán szétfröccsennek. Irtó vicces ízük van. Egyszer Johnny látta, mikor egy vöröshangya összeverekedett egy feketével, és addig verekedtek, míg Johnny meg nem gyújtotta őket a nagyítólencséjével. Veszel nekem nagyítólencsét, ha elmesélem, hogy volt? Irte szeretnék egy nagyítólencsét. A hangya biztos azt hiszi, hogy a nap szétment az égen. Biztos azt hiszi, hogy meggyulladt a világ. Biztos fáj neki. Bizony isten több hangyát el bírnék égetni, mint Johnny, pedig egy egész évvel fiatalabb vagyok. Ő már tízéves. Igazán, veszel nekem nagyítólencsét? Na, igazán! Légy szíves! Na! Mindjárt bőgök. Mikor kapom meg? Kösz szépen. Születésnapja volt, hát hagytam, hogy ő tapossa szét a hangyaboly körül szaladgálókat. Néha igazán előzékeny vagyok. Az ember hagyja, hogy egészen odaérjenek a lyukhoz, csak akkor ugrik rájuk. Az a legviccesebb. Egyszer megfigyeltem egy hangyát, amelyiknek kitéptem a lábait, hogy vajon a többiek megeszik-e, de akkor Johnny ordított, hogy jöjjek gyorsan, mire én odarohantam. Akkor mutatott egy hangyát, képzeld, egy másikat cipelt a hátán, próbálta bevinni a lyukba, mielőtt széttaposhatnánk. Éppen rá akartunk taposni a fejére, de akkor hallottuk meg a lármát az égen. Olyan nyikorgó hang volt, mint amikor végighúzom a körmömet az osztályban a táblán, de Miss Coopert kileli a hideg. Úgy utálom azt a vén Miss Coopert. Sose ad csokit — kösz szépen —, de persze én meg sose felelek neki, kérdezhet, amit akar. Felnéztünk és láttuk, hogy jön lefelé a rakétahajó, le a tisztásra az erdőben. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy hajó, de Johnny szerint ezért mégis az volt. Apuka azt mondja, hallucináció volt az egész — irtó szeretem az ilyen hosszú szavakat —, de hát ő egyáltalán nem is látta, hát honnan tudná. Néha utálom apukát. Mi van, leírod? Jót mondtam? Kaphatok még egy kis csokit? Kösz szépen. Irtó finom, pedig már egészen elolvadt. Mért nincs neked tulajdonképpen légkondicionálód? Akkor nem olvadna így a csoki. Ha kicsit okosabb lennél, magadtól is gondolhatnál rá. Hogy mi volt aztán? Már annyiszor elmondtam, de senki se akarja elhinni. Hát nem rémes? Többet igazán nem szólok róla egy szót se. Az egész doboz? Az enyém? Jaj, koszi. Imádom a csokoládét. Nem is igaz, hogy olyan a szakállad, mint a bakkecskéé. És akkor leszállt az erdőbe, mi meg odaszaladtunk. Nem volt ott más senki. A fű meg a bozót meggyulladt egy kicsit, de ők eloltották, és amikor megláttak minket, egészen mozdulatlanok lettek, és olyan furcsa kis zajokat hallattak. Mire én felemeltem a kezemet, és 16