A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-26 / 35. szám

­ Feltételezem, hogy a hivatal szempontjá­ból az a munkanélküli lenne a legideálisabb, aki maga keres és talál magának munkát. A munkanélküli meg sokszor azt gondolja, miért törje magát, ha ez ügyben egy hivatal áll a rendelkezésére? Azt sem szabad elfelejteni, hogy vannak munkanélküliek, akik olyan leány­zóhoz hasonlítanak, akik senkinek sem kelle­nek, bárhogy illegetik magukat... — Vannak bizonyos korosztályok és szak­mák, amelyek... valóban nem kellenek? — ...idézőjelbe kell tenni azt, hogy "nem kellenek". Az ötven túli korosztályhoz tartozóak bizony nehezebben találnak munkát. Fokozott figyelmet szentelünk nekik, segíteni szeretnénk, ám ezen a téren szintén nagyon korlátozottak a lehetőségeink, mivel a legtöbb munkaadó általában negyvenéves korig szabja meg a felvevendő alkalmazottak életévét. Az ennél idősebbekért — sajnos — már nem repes a szíve. Azt is el kell mondanom, hogy az utóbbi időben megszaporodott azoknak az ajánlatok­nak a száma, amelyeknél feltételként szabják meg a harmincöt éves korhatárt. Van még egy igen veszélyeztetett korcsoport: a legfiatalab­bak. Véleményem szerint ők is igen passzívak a munkahely keresésében, kevés lehetőséget próbálnak ki. Sajnos a munkaadók sem igen örülnek nekik, pedig véleményem szerint ezek a fiatalok még nyitottak mindenre, rendkívül formálhatóak, érdemes lenne velük foglalkozni.­­ Az eddigiekből én azt vettem ki, hogy ön úgy gondolja, hat hónap alatt, aki nagyon akar, el tud helyezkedni, hosszabb-rövidebb ideig munkába tud állni. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem... Bizonyára akad azért olyan ember is, aki bárhogy szeretné, fél év alatt sem talál megfelelő munkát. Vannak azonban olyanok is, akik egyszerűen nem is akarnak elhelyez­kedni... önök itt legalábbis így látják.­­ Mi rendszeresen, bizonyos időközönként beszélgetésre invitáljuk hivatalunkba a nyilván­tartott munkanélkülieket. Nagyon ritka az az eset, amikor mindjárt az első alkalommal kiderül, hogy az illető csak a nyilvántartás, esetleg egyéb előnyök miatt jelenik meg nálunk. — Feltételezem, hogy elenyésző az ilyen emberek száma... — Azt nem mondanám, hogy elenyésző. Főleg a huzamosabb ideje nyilvántartottaknál figyeljük meg azt, hogy az általunk felajánlott munkalehetőséget a legrafináltabb módon ke­rülik meg, s ha jobban utánanézünk a dolognak, kiderül, hogy szinte semmit sem tesznek azért, hogy el tudjanak helyezkedni. Tény viszont az, hogy több munkahelyre lenne szükség, na­gyobb választási lehetőségre... azonban higgye el, hogy az emberek megtalálják a lehetőséget arra, hogy tisztességesen megéljenek a mun­kanélküli, illetve a szociális segélyből. Leg­alábbis ilyenek a tapasztalataink... Nagyon furcsán hat, ha az egyes nyilvántartott munka­­nélküliek különféle nyugati márkájú személy­­gépkocsikkal érkeznek a hivatalba, míg a hivatalnokoknak általában csak kerékpárra telik. A probléma gyökerét máshol is keresném... Természetesen nem lehet egy kalap alá venni mindenkit, az összes munkanélkülit. Én azokra célzok, akik állandóan spekulálnak, s tudják, hogy a hivatal bizonyos szempontból korlátozva van. Az ide vonatkozó törvények hiányosságait részben már eltávolították, ám véleményem szerint még mindig vannak olyan "lehetőségek", amelyeket az emberek ki tudnak használni. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA FIGYELŐ •• •• KÖLTÖZTETETT A CIA Szakáts Miklós neve ismét megtalálható a közelmúltban megjelent Magyar Színházművé­szeti Lexikonban. Sőt, halálának pontos ideje és helye is: Bad Reichenhall 1984. október 2. Salzburg mellett található ez a — már német — kisváros, és azért különösen érdekesek ezek a korábban sehol fel nem lelhető adatok, mert amikor a Vígszínház kitűnő művésze 1969-ban végleg Londonban maradt, a hazai közvéle­mény néhány év múltán már tudni vélte, hogy az angol fővárosban elütötte egy autó, és a baleset nem a véletlen műve volt. Most lánya, Szakáts Kinga jóvoltából megtudhatjuk a teljes igazságot. A Veszprémben szerkesztett Új Horizont című kulturális folyóiratban írta meg, mi is történt valójában. Szakáts Miklóst egyszer már letartóztatták 1944-ben, mert mint utóbb a családja megtudta, részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalom­ban. 1956-ban ismét begyűjtötték, ahogy ezt akkoriban mondták, mert — ahogy a lánya írja — "apám nagy hazafias hévvel sok helyütt szavalt forradalmi verseket, részt vett az eseményekben". Letartóztatói azonban tudtak az angol követséggel fenntartott kapcsolatairól is és csak azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy majd rendszeres tájékoztatást ad megbí­zóinak mindarról, amit kapcsolatai révén meg­tudott. Szakáts Miklós ezt először nem akarta vállalni, és menedékjogot kért az angol követ­ségtől, ahol azonban arra kérték: vállalja a megbízást, ők majd ellátják — nyilvánvalóan álinformációkkal. Ez így is történt egészen 1969-ig, amikor a kettős nyomás alatt élő művész érezte: figyelik, ezért már azzal a tudattal indult Londonba, hogy nem is kíván többet hazatérni. Mint leánya leírásából kiderült: a CIA hozta azután át — biztonsági okokból — Angliából Amerikába, ahol egy kisvárosban, Sioux Fallsban telepedtek le. Itt második felesége balettiskolát nyitott, ő viszont átjárt dramaturgiát tanítani Vermillonba, egy dél-da­kotai egyetemre, ahol rendezett is. Később Európában telepedtek le, de egy infarktus után visszaköltöztek Amerikába, majd 1983-ban ismét Európa következett, a Salzburg melletti német kisváros, Reichenhall. Itt érte a halál, itt is van eltemetve. Lánya, Szakáts Kinga, aki az Új Horizontban januárban megjelentette írását, június utolsó napjaiban ismét Magyarországon járt édesany­jával Nizsinszky Tamarával, Szakáts Miklós első feleségével, aki viszont a Francia Intézet­ben, Budapesten tartott előadást apjáról, Václav Nizsinszkyről, a legendás Orosz Balett vezető táncosáról. A nagymama, mármint Nyizsinszky Tamara nagymamája, Szakáts Kin­ga dédnagyanyja viszont nem volt más, mint a századfordulós évek magyar színházi világá­nak "szőke csodája": Márkus Emília. Amikor Szakáts Kingával beszélgettünk egy vaskos, angol nyelvű tanulmánykötetet mutatott, amely­nek ő a szerzője, a témája viszont Márkus Emília élete és karrierje. Ezzel a munkájával nyerte el Phoenixben az Arizonai Állami Egyetemen a "Master" fokozatot a színházmű­vészetből. — Kicsit hosszú, nagy ez a történelmi ív Márkus Emíliától a phoenixi dolgozatot író Caspars (ez a férje neve) Szakáts Kingáig. Bemutatná ennek az útnak legalább a fonto­sabb állomásait? — Igen, de akkor még egy történelmi nevet kell említenem, Pulszky Károlyét, aki Márkus Emília férje volt. Lányuk, Pulszky Romola számára meglátni és megszeretni a nagyszerű táncost, Nizsinszkyt, egy pillanat műve volt, férjnek megszerezni annál nehezebb. Nagya­nyám követte az Orosz Balettet európai körútján, sőt tovább, Dél-Amerikába is és éppen egy hajóúton történt meg aztán a leánykérés, Buenos Airesben pedig az esküvő 1913-ban. Anyám azután már Bécsben született, de már itthon járt a Színművészeti Akadémiára, ahol összeismerkedett apámmal és a háború kellős közepén, két bombatámadás között, a Vár kápolnájában esküdtek meg, 1944-ben. Anyám színpadon is játszott, rádióbemondó is volt, majd a Bábszínház művésze lett. Később apámtól elvált, új férjével 1957-ben elhagyták az országot, és természetesen vittek engem is, aki akkor 12 éves voltam. — Még mindig messze vagyunk Márkus Emília­ tanulmányától... — 1961-ben Kanadából az arizonai Phoe­­nixbe költözött a családunk és én, aki a színfalak mögött nőttem fel, végül is zenélni tanultam és az Arizonai Állami Egyetemen zenetanári diplomát szereztem orgonaszakon. Tanítottam is több mint tíz évig különböző iskolákban, aztán már nem egészen fiatalon — 44 éves voltam akkor — ismét beiratkoztam régi egyetememre, hogy másoddiplomát szerezzek színházművészeti-színháztörténeti szakon. Őszinte örömömre professzorom lelkesen tá­mogatta, hogy dédnagyanyámról írjak egy tanulmányt és ehhez még öszöndíjat is szerzett, hogy itthon kutathassak az Országos Széchényi Könyvtárban, így született a Márkus Emília élete és karrierje. — Miért remélte hogy ilyen témához Ameri­kában támogatást kap? — Mert a kelet-európai kultúra iránt most nagy az érdeklődés. Én meg a nyilvánvaló családi elfogultságon túl mindig fájlaltam, hogy a magyar színházművészetről egy sor sincs semmilyen amerikai lexikonban vagy az ösz­­szefoglaló munkákban. Ezen is akartam vál­toztatni, s most, hogy elkészült ez a munkám, valamennyi egyetem, szakmai intézmény kom­putereiben ott vannak a dédanyámról és egyben a magyar színháztörténetről szóló legfontosabb adatok. BERNÁTH LÁSZLÓ Szakáts Miklós Ruttkai Évával a Fotó Háberben 13

Next