Magyar Tudomány, 1993 (100. kötet = Új folyam 38. kötet)

1993 / 10. sz. - SZUMMER CSABA: A pszichoanalízis mint elbeszélő tudomány

záció problémáját nyilvánvalóan eltérő módon kell felvetni egy irodalmi alkotás „minő­sítése" esetében, mint akkor, amikor egy szöveg — amely természetesen lehet egy irodalmi alkotás is — értelmezését próbáljuk „validizálni". Ha a pszichoanalízis esetében valóban lényeges szerepet játszik a narráció mozzanata — amivel természetesen nem állítom, hogy ugyanakkora szerepet játszana, mint az irodalomban —, akkor erre a validizáció során is tekintettel kell lennünk. Végül arra szeretnék utalni, hogy a pszichoanalízis módszertani nehézségei nem annyira egyedülállóak, mint amennyire az első pillantásra tűnhet. Freud tudományának metodológiai megalapozását jelentős mértékben megkönnyíti az, hogy a narráció moz­zanatának érvényre juttatása a történetírással kapcsolatban már megtörtént a tudo­mányelméletben, mégpedig az analitikus történetfilozófusok munkáiban. Ezeket a meto­dológiai kutatásokat az a törekvés inspirálta, hogy a pozitivista történelemfilozófiával szemben alternatív modellt próbáljanak meg a történeti magyarázatok struktúrájára kidol­gozni. Míg a pozitivista felfogás szerint a történeti magyarázatok logikai struktúrája meg­egyezik a természettudományos magyarázatokéval, az analitikus történetfilozófusok úgy gondolják, semmilyen alapunk nincsen arra a feltevésre, hogy az empirikus megismerés logikai követelményei a történeti megismerés területén is érvényesíthetők. Dray, Gallie, Dante, Mink és végül Hayden White kutatásai szerint a történetírás nem más, mint a történetmondás egy sajátos esete. Maga a történetmondás pedig primer magyarázási mód­szer, amelyet a Hempel- és Popper-féle deduktív magyarázati modellre nem szükséges és nem is lehetséges visszavezetni. A két legismertebb koncepció ezzel kapcsolatban W. Gallie és L. Mink nevéhez fűződik. Gallie szerint a történetek lényegét sajátos követhe­tőségük adja, az, hogy a cselekmény éppen következő fordulata nem jósolható be ugyan előre, azonban valami módon mégis beleillik az események sodrásába, a cselekmény irá­nyultságába. Louis Mink (1969) pedig ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a narratív megértési formának az a lényegi sajátossága, „(...) hogy egy történet cselekvéseit és ese­ményeit úgy fogjuk fel, mint egy olyan egészt, amelyet az egymást átfedő leírások hálózata fog egybe". (551) Ez a fajta megértés egyszerre világítja be a történet minden egyes mozzanatát, mondja Mink, úgy, hogy szinte minden esemény mögött a teljes történetet villantja fel. Az elmondottak úgy összegezhetők, hogy Freud nyelvjátéka összetett nyelvjáték, amely­nek reduktív-objektiváló attitűdje a természettudományokra emlékeztet, metodikája a her­meneutikához teszi hasonlóvá, a narráció központi szerepe pedig az analitikus módon felfogott történetíráshoz kapcsolja. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a Freud tudományára irányuló metodológiai kutatásoknak a jövőben a hermeneutikai munkák mellett be kell vonniuk vizsgálódási körükbe az analitikus történetfilozófia eredményeit is. JEGYZETTEK: 1. Berlin, 1973 2. Vö. Heidegger, 1990, 295 skk. 3. Vö. még Gadamer, 1984, 217. skk. 4. A freudi hermeneutika egy további lényeges jellemzőjének, a kommunikációs helyzet aszimmetrikus voltának a részletes kifejtését adom könyvemben (Szummer, 1993) 5. Wittgenstein (1967) megközelítése, bár véleményem szerint túlságosan is szűkmarkúan bírálja el a pszi­choanalízis empirikus validitás-igényét, a fentebb idézett szerzőkhöz hasonlóan lényegében ugyancsak a narratív­mitikus struktúrákban jelöli meg a pszichoanalízis hatásmechanizmusának az alapját. Magyar Tudomány 1993. 10. szám

Next