Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 1998 (105. kötet = Új folyam 43. kötet)

1998 / 6. sz. - GYÁNI GÁBOR: Fin de siecle történetírás

Gyáni Gábor igyekezetükben, hogy múltunknak a kora újkor századaira eső közbenső időszakát is úgy ábrázolják, hogy az törésmentesen illeszkedjék a honfoglalástól a Kárpát­medencéhez, István királytól a modern európai államisághoz kötött nemzeti tör­ténelem folyamatába. A nemzeti történetkép konstruált jellegét az iménti példánál plasztikusabban érzékelhetjük a szlovák nemzeti történelem fogalmával. Az igen­csak új keletű szlovák nemzeti önállóság historizálása tudniillik szinte a lehetet­lenre vállalkozik: a teljesen hiányzó nemzetállami gyökerek „újra kitalálására". Ebből a célból többféle kínálkozó stratégiát is hasznosítanak a történetírók. Az egyik lehetséges megoldás a szlovák történelem „dehungarizálása", ami újabban még a „debohemizálás" eljárásával is kiegészül. Másik, gyakran alkalmazott me­tódus a magyar—szlovák múlt szétválasztása, ami a szlovákok lakta Felvidéknek a szlovák múlt számára történő egyoldalú kisajátítását eredményezi. Harmadik eljárásként említhető a szlovák „történelemnélküliség" pozitív vállalása; ez esetben elválik egymástól a „nagy" (a magyar) és a „kis" (a szlovák) történelem. Az utób­binak, mint valamiféle népiségtörténetnek „az ezeréves méh" metafora képezi a szemléleti alapját. Végül, igaz ritkán, akadnak hívei a szlovák nemzetállami eszme historizálását elutasító álláspontnak is.10 Az utóbbira példa az alábbi kijelentés: „A szlovák historiográfia nem korlátozható a szlovákok 'nemzetállami' törekvéseire, egyedül csak vele nem azonosítható, hanem összetett kulturális, társadalmi, gaz­dasági és nyelvi fejlődésük képezi a tárgyát." Igaz, a megállapítás egy olyan kötet bevezetőjéből származik, amely a szlovákok múltjával kapcsolatos forráslelőhelyek sorában nem említi a magyarországi múzeumokat, könyvtárakat és levéltárakat, holott az 1918-ig tartó évszázadok tárgyra vonatkozó dokumentumainak a nagy részét éppen bennük őrzik (nálunk volt az autoritás és vele együtt a történelmi emlékezet dokumentálásának a joga s lehetősége)." Vajon csupán a véletlen műve, hogy a historizálásra kevésbé rászoruló Nyugat-és Észak-Európa országaiban a nemzeti tudományok művelői újabban jóval több szkepszist táplálnak magukban a nemzeti múlt, e szellemi konstrukció iránt, mint Európa (és a világ) más országaiban? Aligha. Nem holmi nemzeti nihilizmus, hanem a nemzeti történetkép iránti bizalom nyilvánvaló megingása mondatja pél­dául egy svéd antropológussal a következőket: „A skandináv országoknak nagy mértékben sikerült egy olyan képet kialakítani és megtartani magukról, mely szerint ezek az államok etnikai bonyodalmaktól mentes, kulturálisan homogén ősi nemzeti államok. Valójában a jelenlegi skandináv államok elég véletlenszerűen meghúzott határvonalak eredményei. Ezek a határok inkább a különböző dinasz­tiák eltérő geopolitikai eredményeit tükrözik, mintsem valódi, természetes etnikai határok. A ma ismert nemzeti képződmények inkább annak tanújelei, miképpen sikerült a legutóbbi háborút követően különböző határok közé szorult állampol­gárokat hatékony módon dánná, norvéggá, svéddé vagy finné 'varázsolni'."12 Nálunk is főként az antropológia berkeiben jelentkezett az az igény, hogy a nemzetet mint történelmi jelenséget kritikai vizsgálatnak vessék alá. Hofer Tamás, e törekvések fő kezdeményezője írja a kérdésnek szentelt tanulmánykötet szer­kesztői bevezetőjében: „A nemzeti kultúra hozzávetőleg a 18—19. század fordu­lójától nemes program, ideális modell volt a modern nemzetlétük kialakításáért, 690 Magyar Tudomány 1998. 6. szám

Next