Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2003 (110. kötet = Új folyam 48. kötet)
2003 / 1. sz. - SZOCIÁLIS EMLÉKEZET: A TÖRTÉNELEM SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁJA - LÁSZLÓ JÁNOS: Bevezető[Teljes szöveg (HTML)]
Szociális emlékezet: a történelem szociálpszichológiája • Bevezető cia kialakulását illető oksági lánc elemei például a telepeseket kemény próbák elé állító fizikai környezet, az egyszerű társas világ, a kormányzati intézmények hiánya, amelyek együttesen arra indították a polgárokat, hogy szövetkezzenek és egyesületekben működjenek együtt. A közös célok érdekében létrehozott önkéntes egyesülések azután kialakították a demokrácia szempontjából lényeges készségeket és technikákat. Tocqueville munkája nem nélkülözi a pszichológiai általánosításokat sem. Az egyesülés jótékony hatását például az alábbi pszichológiai következményekben ragadja meg: „Amennyiben egy egyesület képvisel egy álláspontot, az adott nézetnek egyre világosabbnak és pontosabbnak kell lenni. A nézet támogatókat vonz, és bevonja őket az ügybe. A támogatók megismerkednek egymással, és az együttes támogatás növeli a lelkesedést. Az egyesület különálló gondolkodások energiáit egyesíti, és ezeket az energiákat egy világosan megjelölt cél irányába tereli." (Tocqueville, 1993,190. o.). A tudományos magyarázat úgynevezett „racionális" formája, amely empirikus törvények helyett az eseményekben kifejeződő gondolat megragadását tekinti az események magyarázatának, Dilthey (1975) szellemtörténetében bontakozott ki. Collingwood (1987, 214. o.) szerint „a történettudományban a felfedezendő tárgy nem maga az esemény, hanem az eseményben kifejeződő gondolat. A gondolat felfedezése egyszersmind a gondolat megértését is jelenti". Ez a megértés nemcsak az események közötti kapcsolatokra, hanem a cselekvői diszpozíciók és szándékok közötti kapcsolatok felfedezésére is irányul, vagyis annak megállapítására, hogy mitől válik egy történeti cselekvés racionálissá. Míg a szellemtörténeti irányzat a történettudományban jelentős irányzattá vált, a Dilthey-i megértő lélektannak a szociálpszichológiában kevés babér termett, s ez a körülmény a két tudomány kölcsönös reflexióját a racionális magyarázat paradigmájában gyakorlatilag kizárta. Az elmúlt évtizedekben azonban a társadalomtudományokban, így a történettudományban (White, 1973,1997, Hull, 1975, Carr, 1999, Gyáni, 2000) és a szociálpszichológiában is (Sarbin, 1986, Bruner, 1986, László, 1999) kialakult egy sajátos megközelítés, amely a társadalmi tudás, így a történeti tudás magyarázatában az elbeszélés vagy narrativitás sajátosságait hangsúlyozza. A narratív magyarázat elve Hayden White (1997,134. o.) sarkított megfogalmazásában kimondja, hogy „...ezek az események nem azért valósak, mert megtörténtek, hanem először is azért, mert emlékezésre méltónak ítéltettek, másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni az eseményeknek egy kronologikusan rendezett sorában". Ebben a felfogásban a történész által alkotott narratívum maga a történeti magyarázat. A történeti elbeszélés tehát szociális konstrukció eredménye, de olyan szociális konstrukcióé, amely az elbeszélést mint önálló törvényekkel rendelkező megismerési (kognitív) eszközt alkalmazza. A narratívum érvényessége hitelességétől, valószerűségétől, koherenciájától függ, ami viszont a narratív struktúrák - idő, cselekmény, szereplők, perspektíva, elbeszélői szándékok, értékelés - megfelelő alkalmazásán múlik. A narratívum paradoxona, hogy egyszerre lett az emberek univerzálisan érvényes kognitív működésmódja és e működésmód által létrehozott, szociálisan érvényesített illetve fenntartott tudásforma (vö. Pléh, 2001). A narratívumnak ez a kettős természete a Dilthey-féle szellemtörténeti kísérlet óta először hoz létre termékeny érintkezési pontokat a történelem és szociálpszichológia között. Lehetővé teszi, hogy a történelmi elbeszélés mint magyarázat vagy interpre- 3