Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2009 (170. évfolyam)

2009 / 8. sz. - TANULMÁNY - GYULAI JÓZSEF: Bánki Donát jubileuma

Gyulai József - Bánki Donát jubileuma gáénak valló Magyar Tudományos Akadémia nevében. Különösen ma, amikor az évenkén­ti Bánki Donát Emléknap fordulóján nagy szülötte világra jövetelének százötvenedik évfordulója alkalmából szoborállítással is ki­fejezi a szülőhely értékítéletét. Hajlamosak vagyunk, mi maiak, azt hinni, hogy a múlt kutatóinak könnyebb lehetett — ami biztosan tévedés. Legfeljebb annyiban lehet ennek alapja, hogy régebben talán több volt még a természetben, a korai emberi alko­tásokban az olyan ödetet adó jelenség, amely — méretét is tekintve, szó szerin t—szemmel volt látható. Mára ezek száma valóban lefogyott, és a gondolatadó analógiákat már a mikro- és a nanovilágban kell keresni — nyilván nem amúgy csak „szabad szemmel". Hajlamos vagyok elhinni azt a legendát is, hogy Bánki Donát és Csonka Pál aktív élete idején már volt a Bernoulli-törvényt haszno­sító porlasztó fúvócsövük a virágárusoknak, amivel a virágaikat nedvesítették, és amely a „carburator" alapötletét megadta. De már az úszóig, a pillangószelepig eljutni — nagy látó­kör és mai értelemben is csodálandó profiz­mus kellett. Hajlamos voltam mindeddig elhinni, hogy a tudósoknak két alaptípusuk van: az ötlet­gazdag, illetve a részleteket is kidolgozni képes, mélybe ásó kutató. Amikor készültem erre a beszédre, és olvastam Bánki Donát életéről szóló írásokat, tisztult irigységgel be kellett látnom, hogy vannak kivételes egyének, akik­ben mindkét tulajdonság adománya megvan. Azt kellett látnom, hogy a műszaki élet sok­sok területén volt Bánki Donátnak ödete. És ezek minden esetben a feladatgenerálta kér­dés megoldásában a hiányzó láncszem meg­keresésére vonatkoztak. Tette ezt azonban olyan mély, matematikailag is leírható mo­dellalkotó professzionalizmussal, amelyről csak a legnagyobb elragadtatással lehet be­szélni. Hajlamos vagyok elhinni, hogy a 19—20. század fordulója a civilizált emberiség csúcs­pontja lehetett abban az értelemben, hogy akkor még nem vagy csak lokálisan — mint a londoni szmog — jelentkeztek a technikai haladás mellékhatásai, de még nem korlátoz­ták a haladás végtelennek hitt horizontját, és amelyek a mai, már életbevágó gondjainkat is „melléktermelték". Igaz, már Bánki idejé­ben is gondolni kellett a gazdaságosságra, netán a varrógépeket összetörő szabók utódai­ra, de voltak olyan nagyszerű emberek, mint Mechwart András, akik védőernyőt tartottak az ötletek kidolgozóinak egészen addig, amíg a megvalósíthatóságot eldöntő szakaszt le nem zárták. Jómagam, az Aschner-vezette Tungsram stratégiáit ismertem jobban a Bay Zoltánokkal, a Selényi Pálokkal, ahol az „Ám radarozzák a Holdat, de ha valami okból 'leül' a kriptonlámpa gyártás, dobják el tudomá­nyos »játékaikat« és a teljes szaktudásukkal keressék meg a hibát..." Ez volt az alkalma­zásuk fő feltétele. És, szoktam mondani, hangsúlyozni: bizonyos vagyok abban, hogy ezek a nagy elődök boldog emberek is voltak ebben a szereposztásban. Ezt a hozzáállást szeretném érzékelni a mai kutatótársaimban is: a boldogságot a tudomány alkalmazásában is — nemcsak a kutatói önmagunk miatt, ha­nem azért is, mert ez feltételezné, hogy akkor újra lenne olyan iparunk, amely a Bánki Donátok, a Bay Zoltánok idején létezett ,minta" szerint működnék. Tehát: Hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy a nagy elődök ötleteit védő menedzser­ernyők jobban működtek hajdanán, mint mostanában. A saját csapatom egyik szomo­rú, de első és tanulságos „orra bukása" jutott eszembe—még és már a hetvenes évekTungs­97I

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék