Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2009 (170. évfolyam)
2009 / 8. sz. - TANULMÁNY - GYULAI JÓZSEF: Bánki Donát jubileuma
Gyulai József Bánki Donát jubileuma gáénak valló Magyar Tudományos Akadémia nevében. Különösen ma, amikor az évenkénti Bánki Donát Emléknap fordulóján nagy szülötte világra jövetelének százötvenedik évfordulója alkalmából szoborállítással is kifejezi a szülőhely értékítéletét. Hajlamosak vagyunk, mi maiak, azt hinni, hogy a múlt kutatóinak könnyebb lehetett — ami biztosan tévedés. Legfeljebb annyiban lehet ennek alapja, hogy régebben talán több volt még a természetben, a korai emberi alkotásokban az olyan ötletet adó jelenség, amely — méretét is tekintve, szó szerint—szemmel volt látható. Mára ezek száma valóban lefogyott, és a gondolatadó analógiákat már a mikro- és a nanovilágban kell keresni — nyilván nem amúgy csak „szabad szemmel". Hajlamos vagyok elhinni azt a legendát is, hogy Bánki Donát és Csonka Pál aktív élete idején már volt a Bernoulli-törvényt hasznosító porlasztó fúvócsövük a virágárusoknak, amivel a virágaikat nedvesítették, és amely a „carburator" alapötletét megadta. De már az úszóig, a pillangószelepig eljutni — nagy látókör és mai értelemben is csodálandó profizmus kellett. Hajlamos voltam mindeddig elhinni, hogy a tudósoknak két alaptípusuk van: az ötletgazdag, illetve a részleteket is kidolgozni képes, mélybe ásó kutató. Amikor készültem erre a beszédre, és olvastam Bánki Donát életéről szóló írásokat, tisztult irigységgel be kellett látnom, hogy vannak kivételes egyének, akikben mindkét tulajdonság adománya megvan. Azt kellett látnom, hogy a műszaki élet soksok területén volt Bánki Donátnak ötlete. És ezek minden esetben a feladatgenerálta kérdés megoldásában a hiányzó láncszem megkeresésére vonatkoztak. Tette ezt azonban olyan mély, matematikailag is leírható modellalkotó professzionalizmussal, amelyről csak a legnagyobb elragadtatással lehet beszélni. Hajlamos vagyok elhinni, hogy a 19—20. század fordulója a civilizált emberiség csúcspontja lehetett abban az értelemben, hogy akkor még nem vagy csak lokálisan — mint a londoni szmog — jelentkeztek a technikai haladás mellékhatásai, de még nem korlátozták a haladás végtelennek hitt horizontját, és amelyek a mai, már életbevágó gondjainkat is „melléktermelték". Igaz, már Bánki idejében is gondolni kellett a gazdaságosságra, netán a varrógépeket összetörő szabók utódaira, de voltak olyan nagyszerű emberek, mint Mechwart András, akik védőernyőt tartottak az ötletek kidolgozóinak egészen addig, amíg a megvalósíthatóságot eldöntő szakaszt le nem zárták. Jómagam, az Aschner-vezette Tungsram stratégiáit ismertem jobban a Bay Zoltánokkal, a Selényi Pálokkal, ahol az „Ám radarozzák a Holdat, de ha valami okból 'leül' a kriptonlámpa gyártás, dobják el tudományos »játékaikat« és a teljes szaktudásukkal keressék meg a hibát..." Ez volt az alkalmazásuk fő feltétele. És, szoktam mondani, hangsúlyozni: bizonyos vagyok abban, hogy ezek a nagy elődök boldog emberek is voltak ebben a szereposztásban. Ezt a hozzáállást szeretném érzékelni a mai kutatótársaimban is: a boldogságot a tudomány alkalmazásában is — nemcsak a kutatói önmagunk miatt, hanem azért is, mert ez feltételezné, hogy akkor újra lenne olyan iparunk, amely a Bánki Donátok, a Bay Zoltánok idején létezett ,mint a" szerint működnék. Tehát: Hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy a nagy elődök ötleteit védő menedzserernyők jobban működtek hajdanán, mint mostanában. A saját csapatom egyik szomorú, de első és tanulságos „orra bukása" jutott eszembe—még és már a hetvenes évek Tungs-