Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 2. (1952)
1951 / 3. szám - Fábián Sándor: Új földbe hull a mag (filmnovella)
saknak. — Töltenek a szalmásból, jó kisüsti szilvát isznak sorban. Dörzsölgetik a hasukat, krákognak. Az asszonyok szerénykednek, hogy csak egy nagyon picit, mert berúgnak, Pali meg vicceli őket, hogy mit anzagolnak itt. Ha nem látnák, bezzeg innának, mint a görbe orrú madár. Nagy nevetés van. — Na, de induljunk útnak, gyerünk elvtársak, oszt vágjuk bele a kaszát, mert felül Laci — noszogtatja a népet a polgármester. Ma egész nap kint leszünk, meg majd kijövünk, mert van egyéb dolgunk is. El is indulnak a dűlő felé. Az emberek vállukra veszik a csapóval felszerelt kaszát, a marokszedők ki a kezébe, ki a karjára akasztva viszi a sarlót, vagy a kákót. A hátulsók között összedugva beszélik: ez már igen, a polgármester arat velünk, meg a városi titkár. No és hát nem olyan csuda az, ezt már a Párt állította oda. — Parasztember — állapítja meg valaki az asszonyok között. Kiérnek a dűlő végére, megállanak csoportban. A titkár elvtárs szól egy pár szót ünnepi pátosszal. Megállapítja: Elvtársak! Ez az aratás újra a dolgozó nép győzelmét jelenti. Ebben az esetben a szövetkezeti gazdálkodás magasabb rendűségét is. Csak ne egyebet, mint azt a két búzatáblát nézzük meg. A szövetkezetét, meg a szemben lévőt — a Csiszár-féle tagra mutat. — Mindjárt meglátjuk a különbséget. De sok beszédnek sok az alja, induljunk neki jó munkával és abban a reményben, hogy jövőre nagyobb darab földön több és szebb búzát aratunk még ennél is. Felveszi a kaszát és már elsőnek vágja is bele a ringó búzatengerbe. Utána Dudás, majd a polgármester, sorba-sorba a csoporttitkár, elnök, Pali. És mindenki után hajladozik a marékszedő. Dűl a gazdag búza, a marékszedők is értik a dolgukat, szépen sorba szedik el a faltól a levágott búzát. Miki, Jancsi, Juliska, meg még két-három süldőlány, fiú rakják a kötelet. Muszka elvtárs már kiért a végére. Megáll, megfeni a kaszát, felveszi a vállára hegyével felfelé és elindul új rendre. Még fröstökig kivág egyet. — Hadd szóljon a nóta, elvtársak, nagy ünnepünk van ma, magunkét aratjuk — lelkesíti az arcokat Muszka elvtárs. Tetszik is nagyon mindenkinek a segítség. A Csiszár-tagban lendül a két aratópár. A kévék száma igen kevés. A kulák szemetet vetett, meg keveset és az aratók ugyanannyi munkával, mintha jó volna, szemetet aratnak. Az öreg Businak lelóg az orra. Mondja is Alföldi Pistának. — Hej, hallod, ebből nem lesz újig kenyér, ami itt jut. Kató közbeszól: — Jól van az magának, apám, mondtam még az őszön, még a télen se lett volna késő. Látja, odaát mind az övéké. Itt meg minden nyolcadik kereszt, vagy talán még az sem, ki tudja, maga hogy reszel, hogy egyezett azzal a burzsujjal. Az öreg Busi megáll, leereszti a kaszát és visszafordul, összeráncolja a szemöldökét. Ráripakodik a lányra. Eljött a frostok ideje, leülnek reggelizni. 3