Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 3. (1952)

1952 / 4. szám - KRITIKA - Kovács Kálmán: Fábián Sándor: Gyónás című novellájáról

­ 80 napra hajlandónak mutatja magát a harc tovább­folytatására) igyekeznénk kielemezni. A Csokonai Színház kiváló teljesítményére a­ legnagyobb dicséret, hogy méltó volt ehhez a nagy magyar darabhoz. Lendvay Ferenc lendüle­tes, nagytempójú rendezése érvényre juttatta a dráma robbanó feszültségét. Kossuth szerepében Téri Árpádnak a legnehezebb színészi feladatot , az emberi nagyság, a belső összeomlással dacoló lélek küzdelmét kellett volna megoldania. Alakí­tása az öreg Kossuth szerepében felülmúlhatatla­­nul élethű, tökéletes ábrázolás volt. Meg kell mondanunk, hogy a Csokonai Színház ennyire meggyőző, a végsőkig hiteles játékot még пещ nyújtott. Szavának minden rezdülése, még a ke­zére ráboruló kabátujj is olyan volt, mint ahogy bennünk él. Milyen veszélyes pillanat a pózra Kossuth és Józsa felismerése, közeledése, ölelke­zése ! —­s milyen csodálatosan, könnyeztetően em­berien oldotta meg Téri és Mádi Szabó egyaránt.­ Két valóságos ember ölelésébe egy vezérét vesz­­­tett nép és hitét az utolsó percig megőrző igazi vezér találkozása forrott bele. Sehol nem volt he­lyénvalóbb való ez a szó : „Kossuth apánk“. Ez­zel szemben az első két felvonásban nem tudta a­ méltóság, nagyság, lobogó meggyőződés színvona­lára emelni szerepét. Amikor pl. Molnár alezredes a temesvári csata elvesztését jelentette, ezt nem­ a forradalmi kormányzóhoz méltó magatartással fo­gadja, mint aki fel van készülve minden eshető­ségre, annál is inkább, mivel a csata elvesztésé­nek lehetőségét már előzőleg is felvetette. A mo-a­nológ túlságos realizálása is inkább azt a benyo­mást keltette, mintha a székekkel, fallal beszélne, semmint a vívódás látomásos kínjait. Kossuth mozgása a valóságban kemény, férfias, Téri Ár­pádnak vigyáznia kell a groteszk kézlóbálásokra, merev, darabos gesztusokra, mozdulatokra. Mádi Szabó Gábor Józsa szerepében elsősorban ízes be­szédével, erőt éreztető nyugalmával, egyszerűségé­vel, az árnyalatok finomságával tűnt ki. A két első felvonásban azonban túlságosan feszes volt nem jobbágyhoz illően, hiszen Kossuthhoz is azért ment, hogy a két karjával védelmezze. Mindezt a szavaival szépen érzékeltette, de nem a tartásával. Több józanság, természetesség kellett volna, mint népfelkelőhöz is. Aki olyan szabadon öntudatos tudott lenne, mint Józsa a miniszte­rekkel, azt Kossuthtal szemben sem köthette апут nyira a jobbágyi hűség. E kettőt kell a továbbiak­ban kiegyenlítenie. Bángyörgyi Karóig mérték-/ tartó eszközökkel, az apró részletek gondos ki­dolgozásával törpeségében is gyűlöletes emberala­kot formált Görgeybő. Bángyörgyi jól tette, hogy a katonai kiválóságait nem kisebbítette Görgey korlátolt osztályérdekeinek kihangsúlyozá­­sával s nem játszotta túl ezt az egyébként bonyo­lult szerepet. Görgey alakítása a második felvo­­ násban a maga nemében jobban sikerült, mint Kossuthé, ezért a kontraszt nem érvényesülhetett eléggé. Solti Bertalan Ihász­Ъап az urát féltő, gondozó, minden mozdulatát figyelemmel kísérő, gondolataival is azonosuló titkárt tökéletes élet­­szerűséggel tolmácsolta. A kormányra általában is jellemző, hogy a tehetetlenséget­ pipogyasággal pótolják, különösen Mensáros László Csányi sze­repében. Nem érződik, hogy rájuk nehezedik a sorsdöntő percek súlya, széthullnak jellemekké, mintha nem is egy kormány állna előttünk, ha­nem egy értelmetlenül összeverődött, egymástól­ idegen társaság. Rácz András szűkszavú szerepe elhitette a puhány arisztokratikus jellemet (Batthyány), de Körösztös István kapkodó heves­sége nagyon kirítt, Tyll Attila Szemere szerepé­ben pedig a lélektelen, formális megoldásokat kereste (ideges ujjú játék, kidüllesztett mell, stb.). Thuróczy Gyula Horváth Mihály alakítása egy­szerű, őszinte volt. Novák István Aulich szere­péből végképp hiányzott a nagy katonát és a később vértanúságot szenvedő hős ereje, méltósá­ga. A Kossuth feleségét játszó Lászlóffy Katalin a darab egyetlen nem hálás szerepét igyekezett: emberi tartalommal kitölteni, bár túlságosan nagy szenvedéllyel kezdte s ezért nem tudta fokozni ; izgalmát csökkentenie kell. Nagy Béla Molnár Ferdinánd szerepéből kihozta ennek minden ellen­szenves vonását, azonban nem tudta egyéniségként megformálni. Alakítása inkább csak a gerinctelen­­ség általános vonásait mutatta be s így bizonyos katonás feszesség hijján valójában puhánnyá se­­matizlta. Ezáltal nem tűnt ki eléggé ennek az el­lenségnek egész veszedelmessége, s megmagyaráz­hatatlan maradt Görgeyre gyakorolt nagy hatása. Rudas László és Sárközi Zoltán kis szerepeikben, megfelelő alakítást nyújtottak. Az előadás sikeré­­hez a szép, nemes egyszerűségű színpadképek, kü­lönösen a monumentális hatású kazamata-kép, je­lentősen hozzájárultak. A Csokonai Színháznak ez a kimagasló telje­sítménye jó bizonyítéka, a vidéki színházkultúra magas színvonalának, a színház helyes iránytásá­­nak, állandó, erőteljes fejlődésének. JULIA VIKTOR Fábián Sándor: Gyónás című novellájáról A novella eszmei tartalma konkrét élményből született. Egy család életében ábrázolja az össze­­fonódott földbirtokos és klerikális érdekszövetsé­get, melyben népünknek csak nyomor és kiszol­gáltatottság volt a sorsa. Az a bánásmód, ami hősének jut, tipikus. A család örökös rettegése, életének teljes bizonytalansága, testi-lelki védte­­lensége általános volt az úri Magyarországon. Az eszmei mondanivaló szempontjából komoly jelen­tősége van a végső tragikumnak is. A pap-tiszt­tartó és a cseléd ellentétéből, az embertelen rend­szer ellentétéből adódik a konfliktus. Amikor Fábián Sándor a cseléd helyzetét, kiszolgáltatott­ságát ábrázolja, akkor a hős pusztulásával ezt az ellentétet végletekig fokozza, így kap nagyobb hangsúlyt az eszmeiség, kiemelődik, s a szuggesz­­tív hatás is igen felfokozódik. Az eszmeiség ilyen irányú fokozásához az szükséges, hogy az író az ábrázolás művészetének eszközeit teljesen birto­kolja. Az élet produkálta konfliktus végső kime­netelét az ábrázolás külsőségességén túl a belső folyamatok rajzával is indokolni kell. A hős meg­­veretése, a testi-lelki összetörés, a bizonytalanság, amibe ő és családja sodródott ugyanis nem indo­kolják a lázálom súlya alatt Tiszába rohanó Kiss András cselekedetét. A külső események és belső lelki folyamatok rajzának egységéből kell az ered­­ménynek adódnia, így kell felragyogni az író elhitető erejének. A novella első mozzanatának hangulata beve­zető szerepet kap. A szép tavaszi rügyfakadásban egy kisfiú felszabadult, szélesen jókedvű testén végigcsattan a nagygazda ostora. Amikor a termé­szet feléledt mozgásában a kikelet halvány sej­telme bontakozik ki, akkor ez a kisfiú kiserkent vérét törölgeti le magáról. Ez az ellentét lesz­ előzménye a konfliktus megindulásának, a széna­­adási jelenetnek. E jelenetben Kiss András habo­zását egyszerű félelem indokolja. Fél az intézőtől, és ezért adja rettegve a szénát. Ennek a mozza­natnak kell átfejlődni a gyónás pillanatához, hogy a klerikalizmus lényege lelepleződjék. Az író célja az, hogy a pappal árultassa be a hőst, viszont a konfliktusnak ezt az állomását következetlenül indokolja. Miért gyónt Kiss András? — kérdezheti az olvasó. A rettegés indokolt, de csak az intéző­től való félelem. E félelem pedig egészen más természetű, mint a lelkiismeretfurdalás. Bűnnek nem érezheti tettét, mert a lopás illegális tör­­­vény volt az uradalomban, így tehát nem tartozik tette a papra. Nem lelkiismeretfurdalás a tett következménye, hanem félelem az ispántól, s ez nem tartozik istenre. Ez a gyónási mozzanat ki­váló írói ötlet, de kiaknázása csak akkor volna

Next