Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)

1954 / 1. szám - Egri Lajos: Igazságtevés (elbeszélés)

Egri Lajos: Igazságtevés Az asszony odacsúszott az ágy szélére, aztán felült és lábát lelógatta a földre. Néhány pillanatig így­­ maradt és arcát az ablak felé fordította, ahonnan tejszínű derengéssel bevilágított a ködös novemberi reggel. Aztán felkelt. A félhomályban megkereste a pongyoláját és belebújt. Lábával megkereste a papucsát és halkan, hogy ne zavarja a többiek álmát, kicsit csoszogva kiment. Bálint nem szólt, pedig ébren volt. Behúnyta a szemét, mint aki alszik és úgy figyelte­ az ismerős neszezést. Aztán, amikor az asszony halkan betette maga mögött az ajtót, a két alvó gyerek szuszogását hallgatta. De újra meglepték a gondolatok és újra beszőtte hálójával a gond. Pedig legszívesebb­en ostorral zavarná ki a világ­ból azt a bizsergő rágcsálást, ami ott kavarog a fejében, ami ott nyugtalankodott benne egész éjszaka, amely elkínozta és áthengergette a jobboldaláról a baloldalára, meg vissza. Későn jött meg az este. Már mindenki aludt, ő meg nem is evett, mert keserű volt a szája. Csak levetkezett a sötétben és lefeküdt. Órákon át forgolódott, amíg aztán nagy­ nehezen hajnaltájt elaludt, de az álma sem ért hajítófát sem. Tele volt nyugtalanságggal és hol meleg volt a dereka alatt, hol meg a lába fázott. Ha lejjebb lökte a dum­át, az volt a baj, mert megborzongott, ha még nyakig betakarózott, akkor majd megfulladt. Nem, sehogyan sem volt jó! Csak szívta egyik cigarettát a másik után! Legjobb volna most felkelni és odadugni fejét a csap alá. A hideg víz talán szétzavarná azt a sűrű, kavargó ködöt, amely úgy üli meg a lelkét, mint oda­kint az utcát ez az opálruhás november. Vagy még okosabb volna belesüp­pedni újra a meleg dumna mélyébe és aludni, csak aludni, hosszan, egyhuzamban és nem gondolni semmire. Jó lenne aludni, álom nélkül és eltűnni a semmiben ... Mert, persze, nem az ággyal volt baj az éjszaka! Az ágy a régi, a szoba is az, az éjszaka neszeit is jól ismeri, azok nem zavarták. Ez a zümmögés még hiányozna is, ha egyszer nem hallaná. De az . .. az kínozta el, ami az este történt. Az, ahogyan az apja rámutatott! Mert, amikor az este a taggyűlésen, az ő titkári beszámolója után az elnök megnyitotta a vitát, akkor az öreg mindjárt elsőnek fellökte a kezét és szót kért. Igen, csontos kezével felkéredzkedett, mint akinek sürgős mondanivalója van, és nem akarja, hogy más ebben megelőzze. Aztán már állt. Jobboldalon elválasztott kevéske ezüsthaja egy kicsit a szemébe lógott, az ősz bajuszán végigcsorgott a vil­lanylámpák fénye és arcára fekete árnyékot vetettek a ráncok. Amikor pedig meg­szólalt, szinte egészen közelről látta. Mintha nem is a hetedik sorban lenne, hanem egészen ott előtte, az asztal másik oldalán. Ilyen megfoghatóan közel volt, alig egy lépésnyire és vörösbőrű nya­kán még azt a kék eret is látta, amely mindig kiduzzadt, ha az öreget elfogta az indulat. Ott volt előtte fasorra, kemény álla és látta görcsös ujjait, meg azt a meg­csonkított bal hüvelyket, amit a gép vitt el. Az apja, igen, az kért szót elsőnek és amikor megszólalt, akkor megérezte a hangján, hogy nagyon nyugodt. Kicsit rekedt hangon beszélt, nem is hangosan, csak úgy, mint szokott, de olyan hidegen, mintha hideg vaslemezek csikorognának. Mert szép az új kormányprogramra, nagyon szép és a párt új határozatai is nagyon jók, meg mindenki láthatja már az első eredményeket és ezzel nincs is semmi baj. De ő azért mégsem bízik. Nem, ezt megmondja nyíltan. Nem addigi amig itt a gyárban ez a pártvezetőség van és legfőképpen pedig ez a párttitkár irányít. Ennyit mondott. Ilyen röviden beszélt. És akkor rámutatott. Rá. A párttitkárra. A fiára. Aztán leült.

Next