Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)

1955 / 1-2. szám - HAGYOMÁNY - Fábián Imre: Debrecen zenei múltja

a Musicusok hívják Tenornak, némellyek Chorálisnak. De ennek még ékesítésére isi­­n­áltak a Musicusok minden Soltárnak még három nótáját, mellyek közül egyiknek is magában nem díszes az éneklése , de ha a tenorral együtt énekeltetnek, igen szép harmónia leszen belőle, minémű az Orgonában. E háromnak egyike a bassus, melly a tenornál alább jár, másik az Altus, melly fellyebb jár, harmadik a Discantus, melly majd egy­for­mán jár a Tenorral. És már ebben jó (ha szinte a dísszessége nem volna is) hogy e mód szerént akár mi nemű szavú ember énekelhet. Mert ha fel nem éri az éneknek rendes nótáját (mint sokan az öreg emberek) a Bassust énekelhetik , ha valakinek igen alatt jár a nótája, az Altust. A 12. paragrafus felsorolja, hogy mik kívántatnak meg a harmóniás éneklésre. 1. Osszák fel magukat az éneklők kit s mit énekeljen. 2. Esmerje meg ki ki a maga nótájának első notáját, és tanulja ki hánnyal felsőbb p. o. a Bassusénál. 3. Kezdje el a Bassista a maga első nótáját illendő hangon , úgy t. i. hogy se igen alatt, se igen fent ne járjon a nóta. 4. Attól a hangtól szökjön fel mind a Tenorista, mind az Altista, mind a Discantista a maga első hangjára, annyi hanggal, a mennyivel felljebb való az ő első nótája a Bassusénál. 5. Azonn a hangon meg állván, kezdje el mindenik a maga nótáját és énekelje azt a közönséges regulák szerént, reá hall­gatván szorgalmatosan, hogy sillabát együtt kezdjen s végezzen a több Éneklőkkel, és meg­tartván mindenütt az f, é, és h, c, vagy á, to, között lévő félihangokat. ” A 17. paragrafus is közöl általánosabb érdekű tanítást. Ezt írja : „Az újabb éne­kekben ritkán vagyon Altus, csak három nóta van : cantus primus, melily a fő Nóta, a Tenor hellyett való. Cantus secundus, melly a Discantus hellyett való és a Bassus.­’ A tanítás, egyben a könyv befejező szavai ezek : „Írtam Debretzenben 1743. Esz­­tend. Május havának elejin, M. G. P.” — Méltó is a feljegyzésre, mert a négyszólamú zsoltár egyúttal úttörője volt a többszólamú énekgyakorlatnak. Szabolcsi Bence meg­állapítása szerint „ahol ebben a korban többszólamú kórusról vagy a harmónia taní­tásáról hallunk, ott csak kivétel nélkül a Maróthi-féle négyszólamú zsoltár instruktív szerepére kell gondolnunk. Maga az „új” polifónia nem támaszt különösebb igénye­ket, mégis korszakos jelentőségű esemény ennek a primitív többszólamúságnak megjelenése olyan zenei kultúrában, mely, mint a magyar, a többszólamúságtól min­dig idegen volt és lényegében máig idegen is maradt. Korszakos jelentőségű, mert... a régi magyar zenekultúra első erőfeszítését jelenti abban az irányban, hogy a nyu­gati zene nagy és bonyolult technikáját, kifejező eszközeit, „öltözetét”, ha százados késedelemmel is, de elsajátítsa, utolérje, magáévá tegye­.. Az első kiadást 1756-ban követte a második, majd 1764-ben a teljesebb harma­dik kiadás. Ennek a címe így hangzik : Szent Dávid Soltárjai. Mellyek A Frantzia Nóták szerént Magyar Versekbe foglaltattak Szentzi Molnár Albert által. Most pedig a Harmóniás Éneklést szeretőknek kedvekért Négy Nótákkal úgy mint Tenorral, Bassussal, Discantussal és Altossal, a Német és Frantzia Példák és a Spetha András Edeák Soltárja szerént kiadattak. Néhai T. T. Prof. Maróthi György Úr. Az Éneklés Mesterségéről való Rövid Tanításával És Némelly Más Énekeknek Nótáikkal Együtt.” Ebben a kiadásban a Tanítás előtt benne van Maróthi énekléstani útmutatásainak, éspedig „A Soltároknak a Kóták Szerént való­ Éneklésének Mesterségének Rövid summája”. A Summa első paragrafusa ezt mondja : „Mikor valaki minden tzikor­­nyázás nélkül énekel, egyenesen fel vagy alá­felé menvén renddel, vehet a hangok között ollyan rendet észre, a mellyre nézve lehet mondani egyik hangot elsőnek, másikat másodiknak, harmadikat harmadiknak s a t. vagy az elsőnél eggyel, kettővel s többel felsőnek vagy alsónak , valamint a lajtorjának fogait, mikor valaki azon a renddel fel vagy alá mégyen.“ Második paragrafus : „Épen illyen rend vagyon a Kóták között is az írásban. Erre vall már az illyen öt lineából álló Scala, vagy Lajtorja , me­llyben minden hang helyett egy-egy Kóta iratik ollyan renddel a minemű rend az éneklésben vagyon a hangok között és annyira egyik a másiktól.” A 18. paragrafus után pedig ezt ol­vas­­hatjuk végezetre : „hogy valaki vagy magát vagy mást el ne álltasson, megmutatom miképen kell meg­próbálni ha tud é­s a nóták szerént énekelni ? T. i. valamelly Soltár nótájából két vagy három sort le kell írni pontban úgy mint nyomtatásban vagyon és más szókat kell alá tenni. Nem azokat, a mellyek a Soltárban alatta vágy­nak, hanem p. o. más Soltárból, vagy a Dicséreteikből, vagy akár honnan, hogy ne tudja az éneklő mellyik Soltár nótájából vétetett az a két vagy három sor. Ha eze­ket a szókat a feliktve irtt Kóták szerént úgy el tudja énekelni, hogy annak a Sol­tárnak nótája világosan megesménszik az éneklésből ; bizonyos jele ez annak, hogy tudna kóták szerént énekelni. Ha pedig ki nem esménszik annak a Soltárnak nótája az ő énekléséből, tehát az az ember semmit nem tud a Kótákhoz.” Íme a 200 év­­előtti szolfézs-metódus !

Next