Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)
1955 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Barta János: Herczeg Ferenc - mai szemmel
szenvedésekben megtöretett testnek, ennek a kevés nyugalmat és boldogságot élt, de annál inkább hontalanságba vetett sorsnak volt egy igen nagy tanulsága: nem vette le kalapját a Gesslerek előtt, nem hajolt meg a zsarnokok előtt. És ha nem is tudta egyszerre egyben kimondani, most a legvilágosabb jelképpé nőtt népi nemzetközi hagyomány példája hadd hirdesse: csak a szabadság, csak az erők összefogása képes a zsarnokságot megdönteni. Igaz, még mindig nem vér és forradalom árán, de a legnemesebb jellem, Tell Vilmos példáján. S a halála felé közeledő Schiller úgy érzi, hogy az orosz témájú Demetriusban mégiscsak erkölcsileg kellene megfogni a zsarnokság elleni harc problémáját. Igen, igen, nemcsak a forradalmárok elismerése, hanem a nemesség is kötelez. A német császár nemesi levele is ott van már két esztendeje Schiller fejpárnája alatt. Negyvenhat éves. Május elsején meglátogatja Goethe. Éppen utolsó útján van betegágyából a színház felé. S még mielőtt, 1805. május 9-én, egy szép virágos délutánon lehúnyná a szemét, szétroncsolt tüdeje utolsó erejét önti szavakba: „Ha engem senki meg nem ért és már magamat sem értem, akkor inkább hallgatok.“ Minden tragédia lényegét, saját tragédiájának szomorú summáját fogalmazta meg. Úgy érezte, nincs kihez szólnia. Mert nem volt kihez Moor Károlynak, Miller Lujzának, Piccolomininek, Jeanne D’Arc-nak sem. De azért Teli szava mégis hazatalált. Ha Schiller sokszor úgy is érezte, hogy hallgatnia kell, ha sokszor vissza is zuhant a reménytelenségbe, vagy eszméinek illúziójába, végső szava a szabadságért nem volt hiábavaló. Századok visszhangozzák. Barta János Herczeg Ferenc — mai szemmel* Nem emlékszem, hogy életemben Herczeg Ferenccel találkoztam volna; róla szóló tanulmányomat mégis lehetetlen néhány személyes emlékkel nem kezdenem. Talán vannak, akik még tudják, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának 1925-ben, fennállása óta először, alkalma nyílt ajánlást tenni az irodalmi Nobel-díjra. Választása — nem is érthetetlen módon — Herczegre esett, aki akkor történetesen az Akadémiának másodelnöke is volt. A javaslat ugyan Herczeg egész működéséből indult ki, konkrét alapja azonban néhány évvel azelőtt (1919-ben) megjelent kisregénye volt: Az élet kapuja. Hamarosan le is fordították németre, s benyújtották az egyik — úgy emlékszem, berlini — kiadónak. A német fordítás sorsát Gragger Róberttől hallottam Berlinben az egyetem Magyar Intézetében: akkor már visszajött a kiadóvállalattól azzal a megjegyzéssel, hogy semmi irodalmi értéket nem találnak benne. Nem is jelent meg németül, a Nobel-díjat sem sikerült megkapnia. Pedig — és ez a második személyes emlékem — Szerb Antal is nyilatkozott róla egyik szabadegyetemi előadásán, ilyenformán: „Miért ne nyerhetné meg Herczeg Ferenc a Nobel-díjat? Nem is szólva a tehetséges magyar írókról.“ Aztán, hogy a harmadik emlékemre térjek át, évek múlva, alkalmasint 1935-ben, a Baumgarten-díj kiosztását követő szokásos vacsorán, Babits jelenlétében ráterelődött a szó Herczegre. A beszélgetésből csak egy mondat ragadt meg bennem — amikor Babits a másik újabb történeti regényre, A fogyó holdга ezt mondta élénk, szenvedélyes hanghordozással: „Hisz abban nincs egy igaz hang se!“ Ezek az adatok jellemzően tükrözik az akkori viszonylag haladó körök ítéletét, — de figyelmeztetnem kell olvasóimat: ne vonják le belőlük azt a következtetést, hogy Herczeg Ferenc, az első világháború előtti két évtizednek, majd a Horthy-korszaknak ünnepelt regényírója tehetségtelen volt. Nem. A helyzet sokkal komolyabb ennél, és sajnos, tipikusabb is: az az író ő, akinek volt a maga módján tehetsége, ha Mikszáthtal, Gárdonyival, Móriczcal nem mérkőzhetett is, — de társadalmi és irodalompolitikai szerepe és hatása jóval túlnőtt tehetsége méretein, a mögötte és benne ható osztályérdekek szerény tehetségét messze felülmúló írói vállalkozásokba sodorták, s ezt a felpuffasztott író-alakot idővel jelképpé és irodalompolitikai harci eszközzé tették. * Elhangzott a Magyar Irodalomtörténeti Intézet „Századunk problematikus írói” c. előadássorozatán. 59