Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)
1955 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Barta János: Herczeg Ferenc - mai szemmel
kis- és középrétegek beszervezését. Módosultak az erőviszonyok az irodalom terén is: a harcos baloldalt elnémították, a nyugatosok megtorpantak vagy megalkudtak, de a század első évtizedeiben még vegetáló akadémista irodalom is annyira kivénhedt már, s annyira nem termett új lehetőségeket, hogy a húszas évek elején még Pekár Gyula is előre tudott törni a „konstruktív“, hivatalosan megbecsült írók gyér soraiban. Márpedig az új rendszernek szüksége volt nemcsak jobboldali sugalmazású irodalomra, hanem reprezentáns, a rendszer eszmeiségét kifejező, a rendszer kulturális erejét bizonygató, a másik oldal ellen harci eszköznek is használható „nemzeti“ írói nagyságra is. Nincs tisztázva ma még, hogy ez mennyiben jelentett aktív szerepet Herczeg részére, s mennyiben tűrte esetleg csak passzív módon nevének nagyarányú felhasználását. A Horthy-korszak uralkodó rétegeiben emlékezetünk szerint volt bizonyos előkelősködő hajlam; divatba jöttek a nemesi előnevek; nemesi származás kutatásából kisfizetésű tudósjelöltek tekintélyes mellékkeresetre tettek szert. Az Osztrák- Magyar Monarchia helyén létrejött államok közül Magyarország volt az egyetlen, amely meghagyta a feudális rangokat és címeket , és nyugdíjat adott a monarchia kiérdemesült tábornokainak; ezzel persze ide is csődítette őket. Már Szekfű Gyula utalt a kurzus neo-barokk építkezésének arisztokratikus pózára (Wälder-stílus); a konszolidáció után egymással rokonságban levő nagynevű családok hálózata szállta meg a magas állami és közigazgatási vezető pozíciókat. Mindezek miatt már nem volt csoda, hogy az újonnan szerveződő vezetőréteg Herczegben találta meg a maga reprezentánsát; nem annyira az írót nézték benne, hanem a kifogástalan úriembert. De voltak még más tulajdonai is Herczegnek, amelyek erre a pozícióra kvalifikálták. Német családból származott, tehát az ő irredentizmusa, a Magyar Revíziós Ligában végzett működése bizonyos körök felé hatékonyabbnak látszott, mintha ugyanezt egy törzsökös magyar csinálta volna. Azután: mi, akik számára Tisza István már csak egyre halványuló történeti emlék, nem is tudjuk elképzelni, micsoda fémjelzést, micsoda rangot jelentett a húszas évek elején az, ha valakiről tudták, hogy közeli nexusban volt Tiszával. Herczeg jórészt a Tisza-kultusz jegyében lett nagy név, politikusok, arisztokraták kedveltje. És a virtuális hatása sem volt kicsiny: sugározni tudta az arisztokratikus eszményeket a polgári olvasók felé, hiszen első fellépésétől fogva az „előkelő“ jelző volt az, amelyet íróművészetével és egyéniségével kapcsolatban a legtöbbet emlegettek. (Ezzel a jelzővel illeti elbeszélő hangját már Gyulai, Mutamurbírálatában.) Ha az ekkor már öregedő író némely fokig csak tűrte is a ráruházott szerepet, az árat neki is meg kellett érte fizetnie. Természetes, hogy nyíltan is többször állástfoglalt nemcsak 1919-cel, de 1918-cal szemben is (pl. Károlyi Mihályról szóló tanulmányában és az Északi fény c. regényben). Nem lehetett különösen nehéz a már úgyis sutba vetett liberális velleitásokat, a szatirikus magatartást most már végképp elfelednie. Jellemző, hogy az 1920 utáni kor az egykor erősen a jelen felé fordult író témái közt már alig bukkan fel. De ő lesz az új akadémizmus reprezentatív szépírója, akinek egyes ünnepélyes alkalmakkor mintegy hivatalból meg kellett szólalnia. A Petőfiévfordulóra egyfelvonásost ír (A költő és a halál); a kurzus nagy Széchenyi-kultuszát viszi a színpadra A hídban, és a Rákóczi-évforduló íratja meg vele legterjedelmesebb úgynevezett „nagy kompozícióját“, a Pro libertate c. regényt. Előző korszakából való történelmi tárgyú műveit is most kezdik népszerűsíteni; a Bizáncot felújítják, a Pogányok iskolai kötelező olvasmány lesz. Az egykori léhaság emléke már csak az elpusztíthatatlan Gyurkovics-drámában kísért; az egykori szatirikust Hevesi Sándor támasztja fel a Kéz kezet mos felújításával. Egyébként egy-egy évforduló vagy más jubileum alkalmából a Nemzeti Színház ismételten megrendezi a nagy írónak kijáró ünnepi ciklust. Azt persze Herczeg is érzi, hogy ilyen körülmények közt nem illik léhának vagy epésnek lenni. Ez a kép persze akkor kapja meg a kellő távlatot, ha meggondoljuk, hogy ugyanezen korszak Móricz Zsigmondot kizárta a Kisfaludy-Társaságból, s hogy évekig tartott, amíg Babitsot és Kosztolányit nagy nehezen be tudták csempészni ugyanebbe a társaságba; a magyar sorsproblémák megőrtőjének, a próféta-költőnek pedig nem Ady számított a hivatalos közvéleményben, hanem Herczeg Ferenc. Személyében nem volt rossz ember, szorult helyzetben levő írókat támogatott, de az a szerep, amelyhez a korviszonyok juttatták, mégiscsak ártott, hiszen az irodalmi és társadalmi haladás elé gátnak szánták az ő mesterségesen megnövesztett alakját. (Herczeg és az egykorú kritika viszonyára, értékelésének alakulásaira nézve lásd Kerecsényi Dezső jó összefoglalását: Herczeg Ferenc negyven év kritikájában, Magyar Szemle, 1934. XX. kötet.)