Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)
1955 / 1-2. szám - HAGYOMÁNY - Fábián Imre: Debrecen zenei múltja
tésnapi éneklés csak az ünnep másnapján délben legyen, húsvétikor, pünkösdkor és rendkívüli alkalomkor pedig a szokott időben, de ha lehet, napnyugta előtt vagy körül. (Leg. Spec. III. De mór, sehol. Art XXX.) Az éneklésből és a temetésből beszedett pénzt le kell adni a contrascribának. (Leg. Spec. V. De off. Contrascr. Art. II.) Amikor a kántor hazatér az éneklésből, és átadja a pénzt, a contrascriba megkérdezi, milyen volt az éneklés, és az énekesek közül nem maradt-e el valaki ? Ha ezt elmulasztja, 25 dénárt fizet (Leg. Spec. V. De off. contr. Art. IV.) A vendégeskedés felkutatására az explorator naponta kétszer, reggel 9 órakor és délután 4 órakor, a városba megy. Tudakozódása eredményét jelenti valamelyik főbb tisztviselőnek. Az indulási jel megadása után az énekeseket illedelmesen, és alkalmas időben elvezeti a vendégeskedés helyére. (Leg. Spec. VIII. De off. expl. Art II.) Figyelembe kell venni a vendégek és az asztalok számát. Csak olyan helyen lehet a vendégeiket énekkel megtisztelni, ahol legalább két asztalnyi vagy több vendég van együtt. Egy asztalnál csak akkor énekelnek, ha valamely előkelő idegen van jelen. (Leg. Spec. VIII. De off. expl. Art. III.) Az éneklés befejezésekor senki sem maradhat ott, hazamenet pedig máshová be nem térhet. Erre az explorator vagy helyettese vigyázni köteles ; aki okot ad a megjegyzésre, azt jelenteni kell az officiálisoknak. Egyébként büntetés jár a mulasztásokért, 25 dénár. (Leg. Spec. VIII. De off. expl. Art IV.) A városban kantálé deákok alkalmi kihágásai olykor a városi tanácsot is foglalkoztatták. Az 1639—328/47 és 1642—1017/77 számú szkvi határozatok a deákok esti tartózkodását és éjjeli zenélését tárgyalják, egy 1657.-i szkv pedig súlyosabb következményű incidenssel foglalkozik, amikor elmondja, hogy : „február 1-én estvéli 9 óra tájban a deákoknak eleji, Csehi, Kisváradi, Kádas, Párnás ... cantatioból menvén részegen az város-őrzőkben akadályoskodjanak... a város népében néhányat vulneráltak, sok és nagy excessusokat committáltak.” Emiatt a tanács úgy határozott, hogy bizonyos ideiig, míg a felháborodott város népe valamit csendesedik, „az Deák az sehi fából ki ne járjon, kint ne lézengjen, mert ha a megbúsult néptől valami esik rajta, magát és nem a bírót okolhatja“. __ — A debreceni könyvnyomtató műhely világi kiadványai nem fogyatkoztak meg, a históriás énekek zenéje szüntelenül áramlott a szétszabdalt országrészek között, a családi eseményekhez kapcsolódó vigalmakon felszakadt az elfojtott jókedv. A hódoltság korában, a „legveszedelmesebb és legszomorúbb korszakban csapták nálunk a legvidámabb és legzajosabb lakodalmakat” — írja Takáts Sándor „A régi Magyarország jókedve” című könyvében. (Menyegzői meghívások és lakodalmi szokások régente, 137. oldal.) E régi lakodalmaknak egyik vonzó szokása az „énekesek és muzsikások alkalmazása“. Arról, hogy milyen hangszerek lehettek Debrecenben a muzsikások zenélő szerszámai, a már említett városi jegyzőkönyvek adnak némi tájékoztatást, amikor tiltják a hegedülést, lantolást, virginálást, az iskolai törvények pedig ugyancsak hegedülés, citerázás, lantolás tilalmáról szólnak. A históriás ének zenéjéből, mint énekes muzsikából, nem fejlődött önálló, szövegnélküli hangszeres muzsika. Ez a helyzet csak akkor módosult, amikor az ismertebb dallamokat átírták a zongora őse , a virginál számára. A tudatos zenei nevelés lehetőségei azonban hiányoztak. Ilyeneket csak biztonságban erősödő városkultúra adhatott volna. Az olyan „mezőben épült” faluváros azonban, mint Debrecen, amely a maga kálvini puritánságában még a parlagi muzsikálást, a diákos vagy a korcsami hegedülést is elfojtani igyekezett, s keményen tilalmazta a táncot, hangszeres zenei nevelő fórummá nem fejlődhetett. Ugyanakkor jellemző, hogy a legrégibb ismert magyar tánczene a hajdútánc. „Ennek egykorú magyarországi emléke egyáltalán nincs, viszont külföldi gyűjteményekben egész sor reflex ismeretes : Ungaresca, Ungrischer Tanz, Ballo Ongaro. Félig pásztori, félig katonai dudával kísért szilaj tánc.” (Szabolcsi Bence) A táncnótát nálunk vonták és fújták, — írja Takáts Sándor a régi magyar trombitásokról. „A fúvós szerszámok között a tárogatóval vagy a török síppal találkozunk először. A XVI. század derekán ez szorítja ki a dudát, mely eddig huszárságunk hadi muzsikája volt... Az egykori iratok külön említik az úgynevezett nyíri síposokat, akik a XVII. század derekán országszerte elhíresültek... A XVII. században terjedt el nálunk a trombita. Jámbor eleink ezt a muzsika-szerszámot mód nélkül megkedvelték”. Debrecen megyei hovatartozása szabolcsi, nyíri volt. A nyíri síposok itt sem lehettek ismeretlenek. A városi magistratus 1636. évi 976/85 szkvében Rákóczi György erdélyi fejedelem iránt érzett hő ragaszkodással örökítette meg, hogy a fejedelem, ismerve e város nenének vallásos buzgóságát, a Gradual című azon nagy énekes könyvből, melyet Keserűi Dajka János és Geleji Katona István közreműködésük által 1636-i fő évben