Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)

1955 / 1-2. szám - HAGYOMÁNY - Fábián Imre: Debrecen zenei múltja

Méliusz Juhász Péter, a reformátor összeállításéban Szegedi Gergely közremű­ködésével jelient meg 1562-iben, mint „rövided“ énekeskönyv. Amilyen éles határo­zottsággal foglalt állást az 1587. évi debreceni zsinat a templomi orgona, miint hang­szer ellen, éppen olyan „bizonyított okokkal” ajánlja „az egyházbeli keresztyének között való szép énekléseiket“. Ezt mondja : „Istennek kedves és sokat épít az éneklés gyakorta foganatosb a gyöngék között az éneklés, hogynerh mint az tanítás (prédiká­ció), mert erre rájamennek és meghallják ; sokakat Isten éneklés által térít meg.“ (Cs. Tóth Kálmán.) És Debrecen „rája megy“ az éneklésre. Sorra .jelennek meg az énekesikönyvek. A Szegedi Gergely-féle 1569-ben, 1579-ben, 1590-ben, majd 1592- ben Gönczi Kovács (Fabricius) György szerkesztésében megjelennek a „Keresztyén énekek, melyek az Graduál mellett, s a nélkül is, ahol azzal nem élhetnek, az ma- gyar eclésiákban szoktanak mondatni. Mostan újonnan, de mértékletesen és teljesen többíttetett és illendőbb rendben, hogy nem mint annaikelőtte, kibocsáttatott“. — Ez a gyűjtemény több mint 40, egyre bővülő későbbi kiadásában egészen 1806-ig meg­határozta a magyar református nép gyülekezeti éneklését. Az első magyar református halottas énekeskönyv 1598-ban jelent meg. Szilvás- Ujfaivi Anderkó Imre adta ki „Inexequuis defunctorum4 címmel. Mint a halotti énekeskönyvek őse, sok kiadásiban jelent meg egészen a legutóbbi időkig. Eleinte min­den gyülekezet azt az énekeskönyvet használta, amelyik neki tetszett. (L. Révész Imre.) Az énekek szövegét is sokhelyt szabadon átírták. Így sok volt a hiba, s „meg- terheltetett az eklézsia énekeknek sokaságával.” A világi zenélés debreceni kezdeteiről nincsenek írott feljegyzések, sem hang­jegyes emlékek. De az a zenei hagyomány, amely általában a magyarság minden rétegéhez egyaránt eljutott, Debrecenben is őriző otthonra talált. A Dózsa-nádor csa­ládjából származott debreceniek, különösebben Péter fia : Jakab és utódai,, majd a Hunyadiak, a hadvezér Hunyadi János és özvegye : Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Má­tyás és Korvin János tartósan birtokolták Debrecent. Zápolya fejedelmi udvara több­ször is megfordult itt. A XVI. század 40-es éveiben egymást érték az országgyűlések. Debrecen jóléte és jelentősége egyre növekedett a XIII. század óta. Tinódi „arany­lábú“ Debrecen városáról énekel. Kereskedelmi forgalma Danzig városától Kréta szi­getéig, a német birodalmi városoktól Moldováig bekapcsolja a várost, évente több­ször is, hatalmas arányú vásárok nemzetközi sokadalmába. Ezeken a „sokadalmákon“ a XVI. században már a ponyvára is jut a históriás énekekből, széphistóriákból. Nyomtatja őket a debreceni sajtó. Ott van közöttük a századbeli elbeszélő költészet­nek néhány legérdekesebb terméke : Ilosvay-Selymes Péter Toldi Miklósának első ki­adása, valamint két históriás éneke Pál apostolról és Nagy Sándorról, Istvánfi Pál széphistóriája Velter királyról és Grizeldisről, Ráskai Gáspáré a vitéz Franciseoról, Nagybánczai Mátyás históriás éneke Hunyadi Jánosról, Valkai Andrásé Bánk bánról. Negyedrétű ponyvái kiadások ezek, bibliai és széphistóriák, históriás énekek. A század nvomorgatott magyarságának a magyar ének, a magyar verses és éne­kes história volt a szellemi fenntartója és érzelmi egységének megőrzője. Arról nincs ismeretes adat, hogy Tinódinak milyen személyes kapcsolatai voltak Debrecennel. Annyi azonban • történelmi valóság, hogy akkoriban Debrecen enyingi Török Bálint országos főikapitány birtoka volt, azé a Török Bálinté, akivel együtt vitték el ozmán fogságba udvarának hű lantosát, Tinódi Sebestyént. A lantos vitéz visszakerült ma­gyar hazájába, megénekelte a zivataros időket ; azt is, hogy néhai való Törc'k Bálint hitvese és özvegye : az jó Pemflmger Kata nem élhete „sokat ez világban Urán való szertelen bánatában, ő meghala Debretzen városában. Az két fia marada árvaságban.” Tinódi dallamai még a század végén is általánosan népszerűek voltak. A históriás ének és a régi református, sőt általában a régi magyar egyházi népének nagy részben kö­zös dallamkincsből táplálkozott, ez is, az is a népé volt, ami bennük közös és egye­temes ; áramlott egyikből a másikba, mondja Tinódi zenéjéről Szabolcsi Bence. Tinódi zenéje „a magyar kultúra első egyetemes (jelentőségében a nemzet minden rétegére kiterjedő) zenei megnyilatkozása volt.“ A magyar zene ezzel a pár dallam­mal jelenik meg Európa szélén a soäckalta szerencsésebb nyugati zenekultúrák határa mentén, és amint megjelenik, már külön színe, külön értelme, önálló rendeltetése van. Debrecen, az egyházi énekes zene bővizű forrásvidéke, nyilvánvalóan átcsörge- deztette a maga hullámterébe a históriás énekeknek ezt a búvópatakját. A hódoltság korának magyarsága ezekben a dallamokban őrizte zenei birtokállományának kincseit, mert egyébként a török uralom kezdetével elnehezült a magyar élet és Debrecen városa is a hódoltsági városok keserves sorsára jutott. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék