Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 7. (1956)
1956 / 1. szám - Gergely Sándor: Előszó helyett (Regényrészlet)
Gergely Sándor: Előszó helyett* Ezerkilencszáztizennyolc október második felében, valahol Verduntól délre, a német harcvonal mögött... egy tábori kórházban ébredtem ... Valami borzalmasat álmodhattam. Mintha fejbe vertek volna! És mintha vastag fúró járt volna egyik halántékomtól a másikig. Szemem szinte ki akart szakadni üregéből. — Jaj... — kiáltottam — Schwester. Nem felelt senki, se bajtárs, se ápolónő. És miért olyan sötét a szoba? Már éjszaka volna? Ebéd után feküdtem le, és az éjjelbe aludtam magam? És hol vannak a többiek? A jobboldali ágy felé nyúltam Itt, még ebédkor egy gázmérgezéses dunántúli katona, Pödör János szakaszvezető feküdt... De ágya most üres volt. Baloldali ágyszomszédom, egy bácskai legény, Araskov Radoszláv volt. Az ő fekhelye is üresen susogott kutató tenyerem alatt. Fáradtan húzódtam vissza helyemre. Újra az iménti borzalmas erő csapott tarkómra. S bal és jobb halántékomtól egyszerre indult s egymás felé közelített az izzó, szúró, tépő szerszám, s az orítő tájékán csapott össze szikrázó csengéssel. Piros, sárga, kék, zöld lila porzásban millió szikra sziszegett felém. Vad nyöszörgés riasztott. — Van itt valaki? — kérdeztem suttogva. Senki se felelt. A nyögés nem ismétlődött. Persze, hogy elhalt. Hiszen én jajgattam! A borzalmas kínok az én szájamból csikarták ki a csúnya jajveszékelést. Hanyatt feküdtem. Már nem fájt semmi. Lágy, ringató, duruzsoló danában fogott körül a csönd. Reszketésem is lassan-lassan elállt. Fejem, arcom s szemem lehűlt. Mintha kánikulai napsütésből hirtelen jégverembe léptem volna. Sokáig feküdtem így. A fene tudja, milyen hatású a gáz, amelyből alapos menynyiséget szoptam be tegnap odakünn az árokban, vagy már nem is tudom... talán tegnapelőtt... Az egyik ember belehal, a másik meg csak lázas lesz tőle? Mint most én? De ha csak ennyi a baj, annyi baj legyen! Még jó is ez a kis láz! Az ember legalább hátra kerül vele a tábori kórházba. Kis szerencsével még fel is pakolják a kórházvonatra és ha döcögve is, de hazaér a katona. Haza! A faluba. Belépek a kiskapun! Apám elé állok. — Apám! — mondom. Vége a világégésnek, dolgozni akarok! Hogy mihez kezdek? Ajjó, háborút viselt embernek ez semmi. — Jónapot, postamester úr! Holnap leszerelek. Szeretnék valami munkát... Hogy mit tudok? Semmit. Mi az istent tudnék? Négy évig háborúban jártam. No, jó, a postán nem kellek, ott nincs üresedés. De itt a hercegi uradalom! — Jónapot, Guthjahr úr, beállnék gyakornoknak ... — Hogy mondja, intéző úr? Itt sincs üresedés? Jó, megleszek majd maguk nélkül is... De vigyázzanak! Én mondom: vigyázzanak! Tudom, amit tudok... Nem jó világ vár magukra ... Elmehetek én jegyzőnek is. Valahová a Dunántúlra. Megtanultam a parasztok nyelvét. Nem, nemcsak a nyelvüket értem, hanem parasztmódra érzek és gondolkodom én is. Életem egy lett az övékkel. A lövészárok agyagja, az éhség, a közös latrina, a hadiszállítókra, meg a hadtáposokhoz ellátogató elegáns dámákra tett egynyelvű, meg egyelvű megjegyzéseink egybeforrasztottak bennünket. Rongyos nadrágunkból egyformán lógott ki a fenekünk! Lábujjunk kikandikált bakancsunkból, piszkos, sáros sapkába fazoltuk a napi húsz deka morzsás kukoricakenyeret, a napi dörgemüzét, meg a tizenkét deka napi konzerv lóhúst. Egy liter víz is járt egy napra! Rögtön fazoláskor befaltuk az ennivalót, benyakaltuk a vizet, azután hason csúsztunk vissza a helyünkre, a beton Hindenburgi-állásokba. Szemben velünk amerikaiak voltak. A mindenségit! Mikor lesz már vége ennek a disznóságnak? Már jó volna hazamenni jegyzőnek! De akkor jaj mindenkinek, aki kezet mert emelni a szegényre! Az én öklöm... Részlet a szerző Rögös út c. regényéből.