Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 8. (1957)

1957 / 1. szám - Németh László: Gulyás Pál szobájában : Részlet a "Megmentett gondolatok" c. tanulmánysorozatból - Gulyás Pál verseiből: Somodi Borbála; Mozart idézése; Közel és távol; Júniusi rímek Debrecenben; Egy tiszántúli őrült rímeiből; Szilvák a vízben; Rövid dal nagyanyámról; Rövid dal nagyapámról; Búcsú az élettől

szomorú sorok közt, mint elbágyadt mosolyú kísértetek bújkálnak a férj elevenebb ötletei. S a rossz tanuló Zolti, az apai irónia s az anyai passzivitás keveréke, igen kis eszmei kilengések után milyen jól tudja, mi az a szép vers, mit szabad s mit nem szabad egy igaz embernek csinálni; kik azok, akiken úgy kell meg­­botránkozni, mint apja szokott a pesti sarlatánokon. Egy lassúbb exponálási­ lélek ő is, aki aligha viszi sokkal többre a mentő­orvosságnál, az ember mégis azt érzi melléte s tán Pali is azt érezné , milyen jó, akinek fia van. Klárcsi, a leány Pesten él, ő is családos már, költő férje s egy Lacika nevű fia van. Az apja iróniájából mintha ő túl sokat örökölt volna , a mosolya metszett szinte. De a szenvedés lassan megtölti az irónia-vázat emberi tartalommal, mint ahogy az örökölt vékony prerafaelita alkat is szép asszonyi testté tellett. De ami a legcsodálatosabb, ebbe a családba még meny is olyan került, akit mintha Pali költött volna a fia számára. Egy tanultabb, tevékenyebb Hozó, ha leteszi az államvizsgát, megtanulja Pali gyorsírását, hogy a még kifejtetlen verseket megoldják. Bár fejtené s értené meg s gondozná tovább lakásuk közepén a szobát, amelyben nemcsak egy nagy költő élt, de rajtuk, s magamon érzem, ma is az élet láthatatlan forrása buzog. * Az igazi csoda mégis az volt, amikor a múlt századvégi üveges szekrények meg­nyíltak, s előkerültek a piros kartotékok, amelyekre még Pali írta fel pontos, szálas betűivel, hogy melyik mit tartalmaz : a tanulmányok két vastag kötete, amelyet ha­lála előtt rendezett, a versfordítások, a kiadatlan versek egy része, külön dobozokban a levelezés. Gulyás Pál ifjúságunk óta sokszor okozott nekem meglepetést. Először, amikor mint huszonhét esztendős pályázat-bíra a jeligés borítékból a névjegyét kivettem. Én magam pályázaton jutottam be az irodalomba s a magam csodálatos felmerülé­sét akartam meghálálni, másokkal megismételtetni, amikor egy másik folyóiratban némi kis tekintélyhez jutottam. A magyar élet mélye, azt hittem, tele van „elátkozott teh­etség”-gel, ezeknek akartam egy állandó pályázatban a kezemet nyújtani. Az eredmény persze messze alatta maradt a várakozásomnak. Az első negyedévi versek közt egy jobb nyaláb borítékját föltörve abból ez a névjegy esett ki: „Juhász Géza Debrecen, Hajó u. 8.” A másik hasonlóan minősített csomagból: „Gulyás Pál Deb­recen, Hajó u. 8.” Huszonöt év távlatából ez a két név egymás mellett azt bizonyítja, mennyire bizonytalanok a pályadíjak, mint jövendölések ; más szóval, hogy a te­hetség mennyivel inkább sors, erkölcs, „növésterv” (hogy egy Gulyás Pálnak tetsző szót mondjak), mint képesség, vagy éppen színvonal. Akkor azonban nem a két név, hanem a két Hajó utca lepett meg. Hogyan, a jövendő költői mind a Hajó utca pincegáborán jönnek föl az alvilágból? De a következő negyedévben már maga Gulyás Pál okozta a meglepetést. Rögtön megismertem a paksam­étáját s azonnal belém villant, hogy ennek egyszer még nagy költőnek kell lennie. Ekkor írtam hozzá első levelemet. Gulyás később is szeretettel emlegette ezt a „jánosvitézi bedobbanást”, bár azon, ahogy a magam verstani hajla­mait az ő verseire próbáltam rábizonyítani, nem kevéssé csodálkozott. Tán ennek a biztatásnak volt következménye, hogy első kötete, a „Misztikus ünnepi asztal“ nemsokára megjelent. A sok Gulyás-vers együtt egy kicsit szürkébb volt, túlságosan hasonlítottak egymáshoz. S furcsa módon már ekkor megkezdődött, költők részéről is, az a leszólás, amely az én tiszteletemet a felfedezett iránt különcségnek igyekezett bélyegezni, így bírálatom az első kötetről kissé óvatosabb fogalmazási­ lett. A „meg­szokás vízárkait” emlegettem, Gulyást akkor kissé megütötte a hűvösebb szó, de ké­sőbb mindig elismeréssel beszélt erről a kritikáról, s arról, amire ez az ő emlékeze­tében s nem az enyémben megragadt kifejezés figyelmeztette. A következő meglepetést Gulyás Pál önmagammal kapcsolatban okozta. Néhány esztendő múlva, harmincegy őszén egy csoport fiatal író járt lenn Debrecenben.Az írók egy részét, Szabó Lőrincet, Kodolányit a Kardosok— László és Pál — vették gon­dozásba, körülöttem a két sógor, Géza és Pál népes famíliája, a Gulyás-család ját­szotta az irodalomkedvelő Debrecent. Az első találkozás barátom földi vázával kissé meghökkentő volt. Tamási, Illyés, Szabó Lőrinc, Erdélyi is, jól megtermett, egész­séges emberek voltak. Gulyás mint a betűs , klasszikus példája a schizophreniás al­katnak , összesen negyvennyolc kiló, félszemén vakságnak számító súlyos szaruhártya heg, beszéde nem dadogó, de ideges, erőlködő, szakadozott; ha nevetett, vastag íny s rossz, angolkóros fogak villantak ki az arcából. Szellemének egyik csodája volt, A nő a Közelség tündére, a Távolság bús férfi­ék, s a Közelség a Távol vére, így lejti táncait a lét. Hiába kiáltottam távol az élet hídjai felett , a Közelség szép ablakából szórtad a szálló perceket. Öldöklő vad történelemben, s mindent romboló jelenben, a végső búcsúpillanat Behemót-talpai alatt, az emberiség szakadékán, a végső megsemmisülés népeket robbantó játékán, midőn jött a Teljesülés, s az Úr szent testét felmutatva az áldozó pap elbukott s Krisztus omló vérét jajgatva siratták a halk mirtuszok , akkor én ajkadra borultam, feledtem a sok könnyözönt, feledtem messze bolygó múltam, mely ismét a távolba dönt. Te döntsz vissza a messzeségbe, a rettentő szemű lidércbe? Az Istenért, hát hogy nem láttad, hogy ajkaimmal én megváltlak, a föld porából kiragadva akkor emeltelek magasba? Miféle emlék bús árnyéka takart el, óh, miféle gond? Én nem dobom olcsó portéka gyanánt a porba csillagom! Kezem kezed felé nyújtottam, a történelemtől sújtottan, hogy takarja el a rettenetest a test, mely eszme és az eszme-test... A távolságot te idézted, a rettentő szemű lidércet? Jól van, megyek, hozom a távolt, a Gorgó-arcú messzeséget, elbújdosom édes hazámból, s egy csillag máglyája eléget. Lobbanjanak velem az ívek, a szép percek, nem hegedül húrjaimon szép szemed rímel többé... Légy boldog egyedül! 1944. április 12. Mert a Halál harangoz Versailles csillárai fölött, egész Párizs csupa festék, festett ég, festett szerelem, s koldusok, vakok, bénák robbannak a festett lakodalomba, Danton és Robespierre közelgő dühétől dörrennek az esték, villámlik a guillotine, csurran a vér... El innen f­el­­el! a csatornán túl Londonba! London fölött a köd trónol, de Itália lágy muzsikája ömlik a Tower bástyáiból, vak dokkokon narancsfák virulnak, a Themze óriás torkában horgonyt vet dél tüze­s észak homálya, itt futnak át a világ vonalai, melyekről új hárfák virágai hullnak. Még látja a St. James Parkban Britannia ifjú királyát, amint hintájából kihajlik s feléje kacag, feléje int. . . De mint kották rebbennek az évek — 1770... Róma... Fülébe a Miserere morajlik, XIV. Kelemen hinti fejére a krisztusi Békességet. Még csak tizennégy esztendős, de már száznegyven év, száznegyven század bástyája ereszkedik gyöng testére, Velence, Milánó, Nápoly csupa fény, csupa pompa, — de a Sixtusi Kápolna tetején koppan a Végzet karmesteri pálcája, megrázkódik, borzong, fáradt kék szemét álomba meríti a sötétség ellenpontja. Még csak tizennégy esztendős, de már úszik fölötte az élet, — mint ezüst csengő száll kacaja, de már sejti a távolon át, hogy a Zene zivatarjában elhamvadnak a remények, a küirt hangjára feljön a Hold s a Napot elfújják a fuvolák. VI. Mindenkinek itt áll a posztja, itt állnak a hangok elosztva, a mester fölöttük vezényel, kergeti a hangot kezével. A hegedűk úgy hajlanak le, mint fűzfalombok a mély vizekre, messziről sír a klarinét,­­ most kéri vissza életét. A földbe dobták, összetörték, eltemette a pillanat, ömlik szájából a sötétség, fuvolázik a föld alatt. Az örök fényesség nyugalma szálljon át bujdosó porán, a feltámadás diadalma, lebegjen égi sátorán! (Debrecen, 1942. február 18.) 3

Next