Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 1. szám - MŰVÉSZET - Musza Ferenc: Orgonakultusz Mátyás udvarában
kaihoz tartozó Felsőbányának. BONFINI-nek, a király történetírójának feljegyzéseiből is olvashatunk erről, de a Budán, az 1950-es évektől folyó ásatások során fel is fedték a Zsigmond király által épített szt. János kápolnát, amelynek gazdag felszerelései között említi meg Bonfini az „úgynevezett hydrault, a vízi orgonát”. Ennek a budai várkápolnában levő orgonának híre messze terjedt az országon kívül is; a visegrádi udvari kápolnában levő, ezüst sípokkal ellátott orgonáról pedig VULTURÁRI PÉTER pápai követ feljegyzései tudósítanak. Ez a követ ugyanis” IV. Sixtus pápához 1483-ban írt jelentésében azt mondja el, hogy „olyan éneklő kar van a királyi udvarban, amilyet ő még azelőtt sohasem látott”. Köztudomású, hogy a budavári orgona négyezer sípból állott s így Mátyás orgonája jóval felülmúlta a reimsi székesegyház orgonáját, mely 1469-ben kétezernégyszáz síppal készült — annyira, hogy Mátyásnak ezen orgonái méltán vetélkedtek a renaissance kor angol, francia, német, holland és flamand orgonáival, amelyek e viharos történelmi időszak oly sok nyomorúsága dacára, mindig kivételes dísszel és szépséggel készültek. FREEMAN angol történetíró például elmondja, hogy a VIII. században már angol földön is díszítették az orgonát, s arany-ezüstből volt az, melyet Bizáncból küldtek az uralkodónak. Szintén ezüst sípokból készült az az orgona is, melyet 1482-ben az embruni Notre Dame-nak ajándékozott XI. Lajos s a toursi szt. Márton katedrális orgonája ugyancsak ezüst sípokból készült. Mindezeket Oláh Miklós korabeli történetíró könyvében is olvassuk, de FRANCESCO LANDINO „a vak orgonista”, Theatrum Instrumentum című munkájában szintén említ orgonákat nemcsak arany vagy ezüstből, hanem alabástromból is. Mátyás budavári orgonájáról az is fel van jegyezve, hogy, az „nemcsak ajak, hanem nyelvsípokból is állott”, amelyek a XV. század módján aranyból és ezüstből készültek s maga az orgonaszekrény is gazdagon volt díszítve. A cink és ón sípok vörös cinóberrel, a farészek barnával voltak festve. Arról nem tudunk, hogy az orgonákon egyéb festmények is lettek volna, mint ahogy ez akkoriban szokás volt. BELLINI ugyanis a velencei szt. Márk, HOLBEIN pedig a bázeli katedrális orgonáját gyönyörű festményekkel díszítette. Amiképpen mindezekre oly nagy súlyt helyezett a nagyszerű műérzékkel rendelkező fejedelem, azonképen tudta azt is, hogy honnan szerezze muzsikusait. Ismeretes, hogy a Mediciek bőkezűségével gyűjtötte udvarába a művészetek embereit. Igaz, hogy inkább Beatrix királyné hozta magával s később is az ő összeköttetései révén jutnak hazánkba az olasz muzsikusok, akiket annyira kedvelt, hogy őket, énekkarát s orgonáját mindenfelé magával vitte. Magától értetődik, hogy Beatrix, a későbbi királyné, a zene dolgában is jó nevelést kapott az elméleti és gyakorlati zenében egyaránt. Amikor ARAGÓNIAI BEATRIX Magyarországra jött, természetszerűleg hozta magával Nápolynak zenei életét. Nápoly ugyanis nemcsak a muzsikának, hanem az orgonakészítésnek is központja volt, ahonnan több jeles orgonakészítő került ki, mint pl. CONSTANTINO Di TANTI, aki 1453-ban jött Nápolyba és készítette RODRIGO Di BORGONA-nak az orgonáját. 1456-ban pedig egy GERARDUS nevű holland jött Nápolyba és aragóniai gyöngyökkel kirakott orgonát készített. Az ifjabb RAFFAELO LIPPI eléggé élénken írja le a város zenei életét „De musica et poetica” című kéziratában és az ő palotájában is szólt a zene mindenféle hangszeren, de — mint írja — „mégis a legédesebb harmóniának hangszerén”. BEATRIX ennek nyomán nagyszerű zenei programmal látta el új hazáját is. Házi kápolnájában harminc énekest alkalmazott és ebben a külföldi udvarok példáját követte, mert pl. XI. Lajos francia király felesége, CARLOTTA DI SAVOIA, szintén saját énekkarral rendelkezett. A budai várban is így rendezkedett be Beatrix, aki 1483-ban, a fejedelmek akkori szokása szerint, énekkarával együtt orgonáját is magával vitette. Ezt is külföldi gyakorlat szerint, mert tudjuk, hogy a savoyai herceget bizonyos JEAN AMADÉ DE LUZA nevű firenzei orgonista kíséri útjára, aki 1440. jan. 16-án Turinból Chamberibe vállán cipelte orgonáját, természetesen portativot. Ez a többféle ilyen körülménytől is befolyásolt zenei élet persze még nagyobb lendületet adott Mátyás azon igyekezetének, hogy a királyi udvar muzsikusait jól válogassa össze. Mindjárt uralkodásának első idejében PIETRO MANZONO nyújtott be kérelmet Budáról FRANCESCO SFORZA-hoz hogy repatriálhasson, mivel mint orgonista nem felelt meg Mátyás udvarában. Ekkor „BENEDETTO DE TUROI UNGARO” jött az udvarhoz Manzono ígéretével, hogy őt ott el fogja helyezni. Hogy mi lett a sorsa, nem tudjuk, de az bizonyos.