Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 13. (1962)
1962 / 2. szám - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Az utolsó esztendők (Kner Imre emlékezete)
emberek azért akadtak még s közülük például Kaesz Gyula felé tett is lépéseket, de a kialakult jó viszony művekben kifejeződő munkatársi kapcsolattá mégsem fejlődött.* Kner Imre tökéletes tipográfiai munkát produkált, ugyanakkor önmagát zárta olyan körbe, amelyből kitörési lehetőség nem nyílott, s amelyben magára hagyatva kellett viselnie az egyre súlyosbodó helyzet növekvő árnyait. Ezek után bármilyen tragikus is ez az alkotóművész szempontjából, mégis egyedüli magyarázata annak, miért kellett könyvművészeti felfogásával a viszonyoktól függetlenül is, elszigetelődnie és miért nem tudta áttörni a közöny falát, hogy rendszeres kiadói tevékenységet folytathasson. A politikai légkör egyre veszélyesebbé válása mások számára sem jelentett kisebb veszélyt, mégis a legtöbb kiadó, olyan egészen tőkeszegény is, mint az Exodus, meg tudta szervezni a kiadást és a terjesztést. Az kétségtelen, hogy reá, talán éppen a problémák iránti rendkívüli érzékenysége miatt, a viszonyok rosszabbodása bántóbban hatott, mint másokra, akik kevésbé látták az 1932-től fokozatosan kibontakozó világőrületet s éppen ezért kiadói tevékenységük, bár csak üzleties síkon, de mégis jobban virulhatott. Egyrészt tehát a könyvművészetről vallott felfogásai másrészt a meglevő üzem fenntartásának gondja, a közigazgatási nyomtatványellátás zavartalanságának biztosítása s végül az egyre fenyegetőbben kibontakozó korlátozások mind közrejátszottak, hogy Kner Imrében a kiadó elsorvadjon, így aztán a világ egyre jobban beszűkül körülötte s ő már 1931. október 10-én azt írja Kaesz Gyulának: „Nem nagyon van szükség ránk!’** S 1940 táján kézen fogva jár a halállal. Már csak néhány jóbaráttal való levelezés tartja benne a lelket. Nem tudja felszámolni nagy elfoglaltsága ellenére sem a baráti kapcsolatokat, az ezzel járó levelezést, mert lelkileg van rá szüksége. Ha lemondana róla, olyan „racionalizálás” lenne, amely kézzelfogható károkat jelentene számára. Mert barátság csak ott lehetséges, hol közösek az eszmék, a célok, amikért érdemes együtt hevülni, dolgozni, izgulni, tűrni, szenvedni, örülni. Ez esetben már nélkülözhetetlen is. Ihlető forrás az ilyen baráti kapcsolat, márpedig kell az inspiráció, kell a méltányló, biztató emberi jó szó, mégha csak levelek útján érkezik is. Az egyre romló és reménytelenebbé súlyosodó helyzetben letörten jár-kel üzemében, ő tudja legjobban, mekkora a kopás, a romlás, de nem tehet ellene semmit. Számára a jövő egyre kilátástalanabbá válik. 1932-ben még Móra Ferenc köszöni meg Kner Imrének azt a szeretetet”, amely „állandóan áramlik onnan’ az ő „harmonikus életükből” feléje „Érezd meg, kedves Imrém, hogy mondatlan is lüktet az visszafelé is, akármerre járok, az életnek sok szomorúsága és a kultúrának sok szépsége juttatja eszembe a ti lámpáitok fényében átbeszélgetett órákat”.*** Tíz év telik el s 1942-ben így festi sorsát Fitz József előtt: „Az én helyzetemben az ember annyit csalódott már az emberekben, ezekben a próbáló időkben azok közül, akikkel összehozott a sors, sokan átestek a rostán, sok árulta el konjunkturális lehetőségekért az igazi magyaros emberséget, amelyet kevés barátomon túl már csak a parasztnál látok, hogy nehéz lenne megint a régi lendülettel hozzáfogni a romeltakarításhoz és az újrakezdéshez. Bármennyire szereti is az ember ezt az ősi mesterséget, az maga nem cél, nem játékszer, hanem csak eszköz általános üzleti, kiadói elgondolások megvalósításához, amihez mindhez kell az az érzés, hogy az ember beletartozik egy nagy nemzeti közösségbe, amelynek szüksége van az ember munkájára, amelyet szolgálni lehet és kell, és amely megérti, elfogadja és ezzel jutalmazza is az embert. A hozzátartozás érzésében nincsen hiány, ezt kiölni belőlem nem lehet. Azt is tu * Kner Imre levele Kaesz Gyulához. 1931. január 31. Gyoma. ** Kner Imre levele, Gyoma. *** L. Elek László id. mű: 4061.