Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)
1963 / 7. szám - Dallos Attila: Blöff (elbeszélés)
Bejelentettem, hogy mit fizetek. Pista felírta a nevüket és lakhelyüket (fő a bizalom), és szélnek eresztettem a bandát. A pincér-tanár urat, a helyettesét és még tíz disszidenst visszatartottam. Ők voltak a legelesettebbek, bennük bíztam a legjobban. Nekik a hajnali plakátnyalás után, kimosakodva, azonnal jelentkezni kellett. - Gyerünk a brazilhoz, hajtottam Pistát. A spanyol részegen fogadott és éktelenül káromkodott, hogy éppen imádkozás közben zavarjuk. Hosszan magyaráztam, hogy reggelre ötven liter csirizre van szükségem és rágondoltam. Amikor megértette, hozzám vágta a zsoltáros könyvet, esküdözött, hogy megöl, aztán tíz dollárért vállalta. Pista szaladt nyersanyagért, én föltámogattam a mestert a fürdőszobába. Levette az ingét, letérdelt a kád elé és nagy énekelve hozzákezdett a ragacsgyártáshoz. Pista elviharzott a nyomdába. Felhívtam a nagy Rothot, megnyugtattam, hogy minden jól megy. Kikötötte, hogy az elszámolásokat személyesen kívánja lebonyolítani. Ráhagytam. Legyen boldog vele. Holnap reggel jöjjön a Világkoncert irodába. A spanyol úgy álcázott dagasztás közben, hogy az ajtó is belereszketett. Találtam egy üveg konyakot és jól meghúztam. Bevittem neki. Kétszer megcsókolt és lenyomott a toalett-ülőkére. Közölte, hogy Hernando Amparo Botero-nak hívják. Aztán sírva fakadt és mesélt. Szerintem a mostoha gyerekkoráról. Mondtam, hogy rettentően izgulok a nyomda miatt. Ha a plakát meg a jegyek sikerülnek, a többi már igazán gyerekjáték. Hernát beleköpött a csirizbe és rámordított: - Csak sose féljen! Megöleltem. Ittunk. Összetegeződtünk. Legalább is szerintem. Arra még emlékszem, hogy Hubert a kád szélére hajtotta kecskeszakállas arcát és csirizberagadt kézzel horkolni kezdett. Rio de Janeiro, bikaviadal, piros ruhában, kék ég alatt jutott eszembe helyette. Adios. - Hátradőltem a toalettdeszkán és elaludtam. Irtózatos csörömpölésre ébredtem. Pista gyalogolt keresztül a csöbrökön és berobbant a fürdőszobába. - Ezt nézd meg! - dobott az ölembe egy nagy rakás összegöngyölt papírhurkát. A kádbaragadt spanyol hátán szétnyitottam. A plakát. Kékesfehér selyem-shantungon a gyöngyhímzés. Még éjszaka borult a városra, mikor embereim szétfutottak a zsákmánnyal. Mire a tömeg felébredt, a házak faláról a szemébe sugárzik a sokezer hófehér négyszög, rajta az örök napfényben élők nevének csillogása. Ezt az elérhetetlent a kis Roth ajándékozta nektek, emberek. Izé. Nagypénzű emberek. Amikor szárnysegédeim kíséretében átvonultam a Világkoncert főhadiszállására, rádöbbentem, hogy két napom maradt. Az irodát teleszórtam emberekkel, folyóiratokkal, plakátokkal és megkezdődött a lázas semmittevés. Nagy Roth nyolcszemélyes autócsodája kihívóan terpeszkedett a bejárat előtt. A színfalak készek. Kezdődhet a játék. Az iroda falán pompázó öt plakátra rányomtuk a papírszalagot: MINDEN JEGY ELKELT! A kis Roth ezzel megtette a magáét. A kapitalistákon a sor. A szent várakozás perceiben tiszta szívvel fohászkodtam értük, hogy kiállják a nagy próbát. - Be kell bizonyítaniok, hogy vakon hisznek a Pénzisten mindenhatóságában! Fenntartás nélkül be kell venniök a maszlagot, ha csodát ígér. Akarniuk kell megvenni azt is, ami nincs. Hiszen megéri. A nagy Dollár úr legyen velük, főként ma és holnap, és vigye őket a kísértésembe, ámen! Nagy Roth elhúzódott a belső irodába és keresztrejtvényt fejtett. A disszidensek tétlenül trécseltek és az ölükbe hullatott pénzmorzsákat számolgatták. Magányosan várakoztam és szenvedtem. Forró homlokomat a hideg ablakhoz nyomtam. Az üvegen szétfutott pára mindent elhomályosított. Szerencsétlen kis vörös pók voltam, aki pók fölötti erővel hálót szőtt a tenger fölé, aztán egy légbuborékban a víz