Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)

1963 / 9. szám - Végh Antal: Holnap vasárnap (regény, 5. folytatás)

Végh Antal Holnap vasárnap Regény, 5. folytatás Péter kétségbeesetten állapítja meg, hogy hat óra ötven - és hét húszkor indul az utolsó vonat. Eszméletét vesztve rohanunk az állomás felé. Hiába mondom Péter­nek, hátha a villamos ... — Barátom, négy évig jártam ebben a városban a vonathoz, s négy év alatt egyetlen egyszer sem történt meg, hogy amikor én mentem kifelé, a villamos ne befelé jött volna. Egy ilyen napon, mint a mai? Pont ma fog megtörténni? Kint az út közepén rohanunk, ahol a szekerek és marhák járnak. Az utolsó kocsit sikerül elkapni, s ezek az átkozott kerekek nyikorogva meg­indulnak velünk hazafelé ... — Vitézlő! - kiált fel Péter. - Barátom, még nem veszett el semmi! Fél kilencre otthon vagyunk. Ha még világosság lesz a szuszogó atyánkfiánál, hát benézünk hozzá. Biztosan hazajött a déli vonattal. Megkérdezzük tőle, hogy holnap itthon lesz-e, mert könyveket akarunk kivenni a könyvtárból. Közben — hol volt ma? Pusztán barátságból feltörő, gyanútlan kérdés. Ha elvörösödik és tagad, baj van. Keresztkérdést fog kapni. Persze gyanútlanul. Vallania kell neki! Értsd meg, a szuszogó atyánkfia még ma este elmondja és mindent megtudhatunk. Holnap akár vissza is jöhetünk. Mondd már, legfeljebb egy nap halasztást fog szenvedni az em­beri szellem felszabadításáért indított harc kezdési időpontja! A vonatról a szuszogó atyánkfiához rohantunk. Péter azt mondta, álljunk meg a Bárka előtt, mert mégiscsak késő van már, és legalkalmasabb lesz, ha előbb körültekintünk, nem lehet berontani későn egy magánlakásba. Elvégre a szuszogó atyánkfia mégis csak főnök. Lábujjhegyen mentünk el a Bárka előtt, le az igazgatói lakásig. Még a folyosón is égett a villany. Vera, az igazgató lánya, Zsófi osztály­társa a folyosó párkányán virágot öntözött. Még szerencse, hogy tőle érdeklődtünk, és nem rontottunk be ajtóstul. Mert azt mondta, menjünk csak be, éppen vendégek vannak, most fognak vacsorázni, menjünk és vacsorázzunk mi is. — No, tessenek jönni,­­ s letette kezéből a locsoló kannát. — Nem megyünk Vera, késő van - magyarázkodott Péter -, éppen csak erre sétáltunk, és gondoltuk, megnézzük apukádat. Hiába hívott bennünket, Péter azt mondta, nem mehetünk, késő van, nem ront­hat be az ember egy lakásba... elvégre van illem, annak van szabálya, és végső soron társadalomban él az ember ... Vacsora után lementünk a kertbe, ültünk bágyadt szemű madarakként a fa­törzsön, a Tejesköcsög Síkság szélén. — Nem megy, vitézlő! — Nem, barátom! — Újra felül kell vizsgálnunk mindent, mert valahol hibáznunk kellett! — Nem akarják az istenek ... Péter mindazt, amit eddig tettünk a nyomozás érdekében, részletesen felülvizs­gálta a véletlen és a szükségszerű elvi tételeinek alapján. Eredmény: nem megy! Újra Éva esetét hozta fel példának. Felényi ráfordítás, s legalább dupla megtérülés! Tulajdonképpen mit is akarunk? — Elnézésedet e profán kitételért,­­ de hátha a végén Klári körülröhög min­ket, — mondta. Mindennek megvan a határa, s mi, úgy érzem, - magyarázta Péter, - mindent megtettünk, talán a kelleténél többet is. Ugyanakkor itt van a nyakunkon ezer és ezer végezetlen munka! Elvégre közös nyilatkozatban fejtettük ki, hogy az emberi szellem felszabadításáért indított harc semmilyen más ügy miatt nem szenvedhet

Next