Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 15. (1964)
1964 / 7. szám - MŰVÉSZET - Julow Viktor: Modernista tárlat a Csokonai-klubban
Modernista tárlat a Csokonai Klubban A kiállító három fiatal fővárosi művész friss merészsége, újra törése olyan vonás, amelynek hatása elől nehéz kitérni. A terembe lépve az összbenyomás színes, mozgalmas, felvillanyozó. Ha valami, akkor az unalom száműzve van erről a tárlatról. Nem kis dolog, lévén, hogy az unalomnál még a bosszúság is jobb — kivéve, ha színvonaltalanság vagy felelőtlenség váltja ki. A modernista művészet ugyan alkalmas búvóhelye ezeknek, mert használhatatlanná válnak benne a kiforrott mesterségbeli szabályok, a műkritika hagyományos minősítő mércéi: klasszikus szerkesztési elvek, rajzi hűség, anatómia, valőr és a többi, de Artner Ottó, Kátai Mihály és Laluja András esetében fel sem merülhet efféle gyanú: ők a hagyományost elutasítva, éppen új mesterségbeli tudást és szabályokat igyekeznek kimunkálni szemmel látható gonddal, fáradsággal és hozzáértéssel. Új anyagokkal, új technikákkal kísérleteznek, újszerű és adekvátabb közeget keresve modern életérzésünk, élményvilágunk kifejezésére. Az egyes műveket vizsgálva a benyomás már korántsem ilyen egységesen pozitív. Két okból. Egyfelől: a modernista mű sohasem érthető meg pusztán önmagában, keretében elszigetelve, mint a táblakép, hanem teljes értelmét csak környezetében kapja meg, mert kifejező, élményközvetítő rendeltetése mellett legalább annyira ornamens is: egy-egy belső tér (enteriőr, kiállítás) vagy épület egységes hatásába - az optimum esetén - harmonikusan és értelmesen beilleszkedő díszítő elem. Másfelől: ahol kísérletezés folyik, ott a kudarc és elvetélés kockázata is. Laluja András minden más hagyományt félrerúgva a már-már alig emberihez, a mélyen történelem előttihez nyúl vissza. Sőt: pirogránit aktszobrai félelmetes elrajzoltságukban, túldimenzionáltságukban még a legősibb idoloknak, a kőkori „vénuszok"-nak is zordon karikatúrái. A kihívóan durva és görcsös felületi megmunkálás csak tovább mélyíti ezt a hatást: az emberiség itt riasztó kövületté degradálódik. Cseppkőszerűségük elmossa a határt a tudatosan formáló művészet és a véletlen szeszélyéből kialakult természeti képződmény között. Mondják, joggal, hogy a modern művészet lényege a látvány reprodukálása helyett a lélek belső világának, a látomássá formálódott élménynek a kivetítése. De azt, hogy bárkinek, akár révületben vagy lidércnyomásos álomban is ilyen látomásai legyenek az emberről, nehéz elhinni. Inkább a meghökkentés tudatos szándékát, az ős-primitív erő szenvelgését kell feltételeznünk. Tetszettek viszont a művész fémplasztikái. Hegesztővel vastag fémlemezekből, durván kivágott elemekből állítja őket össze, kellemes térhatásokat keltve. Állatfigurájában a leegyszerűsítés legszélső határán és a mindössze két igen szellemesen meg- és egybekomponált elem jóvoltából megragadó lényegretöréssel, jellegzetességgel. A hegesztőpálca nyomán a peremeken maradó megdermedt lecsorgások, szétfolyások a fémanyag természetes, jóleső szépségét adják dekoratív többletül e munkák hatásához. Kátai Mihály zománcképei többnyire nyújtott figuráikkal, részben leegyszerűsített, de a valósággal azonosítható, részben teljesen elvont kompozíciós elemeikkel, absztrakt tereikkel a szürrealizmushoz állnak közel, hangulatuk azonban általában derültebb, humánusabb. Szerkesztésük világos, lüktetően mozgalmas, vonaljátékuk változatos és lendületes. Főleg dekorativitásra törekednek, néha azonban mélyebb mondanivalót is hordoznak, mint a Kisváros, amely tompa színeivel, vonalai merevségével, rajzi zsúfoltságával jól közvetíti témája lényegét; vagy a kiemelkedő Ezüst figura a maga lírai emberségével oly finoman modernné átjátszatott gótikus formaelemeivel. Olykor pazar bőséggel használja ki a zománctechnika adta lehetőségeket: a legtüzelőbb, legvilágítóbb színekből építi fel képét (Fehér kecske), másutt éppen ellenkezően, tüntetően lemond erről, és hangsúlyozott puritánsággal szürkében-drappban dolgozik. Meghitt tónusú műveket hoz így létre (női arcképei), de ellentmondva az anyagszerűségnek, ezek inkább kerámia hatásúak. Stílusban a legszélesebb skálát Artner Ottó mutatja. Erős ritmusú kétfigurás kompozíciója a végső, de értelmes és világos, geometrikus leegyszerűsítés határesete. Fiúfeje és harmonikusan szép Zománcozott domborítása hármuk művei közül a legközelebb áll a hagyományos művészi látásmódhoz, zománképes viszont az ábrázolást teljesen elvető nonfiguratív törekvésekhez. A Dekoratív kompozíció 1. nem tetszett, nem azért, mert sem egészében, nem részleteiben nem értelmezhető, hanem mert szerkezetében széteső, s ezért semmitmondó. Annál inkább a Dekoratív kompozíció 111., amely szintén csak mértanias formák együttesének látszik, de jobban elmélyedve benne, felismerjük mögöttük egy fekvő akt vonalainak ritmusképletét, s ez összefogottá teszi a képet, annak tanulságául, hogy a valóság alapformáiban, természetadta rendezőelveiben való megkapaszkodás nem válik kárára a legszélsőbb modernista törekvéseknek sem, s védelmet ad a minduntalan rájuk leselkedő széthullás és káosz veszedelme ellen. JULOW VIKTOR