Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)

1965 / 11. szám - Bányai Kornél: Új ember jár a földön (vers)

zött. A Szolnok megyei Homokon keresett új állást, megélhetést, az elsüllyedt tájak világába bujdosott, hogy közelebb kerüljön a föld embereihez, a homoki parasztok közösségébe, ahol legalább emberséget talál. Itt írja meg egyik kiemelkedő versét, az „Alvó falvakat", s a többit, az „Alföldet", a „Nyugat rabszolgáit", a „Puszták leányát", a „Kenyérországot", s ebben a kis isten háta mögötti faluban jelenteti meg, szintén a saját költségén harmadik, és életében utolsó verseskötetét, „Közelebb a föld­höz" címmel. Mint kritikusai írják róla,­­ „Bányai ezt a nagy feladatot zord időben, biztató visszhang és elismerő simogatás nélkül teljesítette." Keresztelő János volt a magyar pusztában, ahol merészségéért korai halállal fizetett. Fiatalon halt meg, költői erejének teljében 1934-ben. A könyvekben, folyóiratokban, egykori újságokban felkutatott verseiből, a fiánál megmaradt hagyatékából a Magvető Könyvkiadó hamarosan megjelenteti Bányai Kor­nél válogatott verseinek a gyűjteményét, hogy a mai olvasó is megismerje a méltat­lanul elfelejtett kiváló költő munkásságát. Ebből nyújtunk át­mutatóul néhány verset. BÁNYAI KORNÉL Új ember jár a földön Új óriási ember jár a földön izmos vállalti szivárvány és vashomlokából lény röpül szebb mint a nap. Kezéből lázas mozgások remegnek és mikor ha szól, rügyek riadnak csengő csillagok lábához omlanak. Világok dőltek múlt idők ködében máglya ostromolt holt éjszakát és vértől bíboros kard korbács csattogott. Hiába dobbant tükrös piramis vagy felhőkarcoló­­ embert izekre tört a háború s a végtelen robot. Most fölneszelt az ember és ledobta testéről a sirt daccal kilépett füstölgő rögén mint lángos égi jel. Büszkén tekint a tátongó üregbe és szavára most visszhangot ver a mindenség körül s a távol felfigyel. Minthogyha minden erre várt mit lába eltiport, a rög ragyogva indul szárnyas nap felé kalászba szerteszét. Hegyek ingatják ráncos kőfejük s a borzas tengerek szelíd morgással mint megtért kutyák csókolgatják kezét. Időt zenél a szív pengő verése csontodúba dong a parttalan tér mig a föld havas két sarka összeér! Ki látott ennyi friss energiákat ennyi lázadó szépségeket mióta készen áll a vén Cöncölszekér? A mindenség nem is tudott magáról búsan hallgatott egy két bolyongó üstökös mi­­nt pályát robogva tört s most fölneszelt az ember és kilépett s ember ajkain a létezés új tengelyen forog s beszélni kezd a föld!

Next