Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)

1965 / 2. szám - Soós Magda: Kati (elbeszélés, 2. rész)

SOÓS MAGDA Kati II. rész Kiderült, hogy az illető riportalany hírneves karmester volt, s Mártának ugyancsak főtt a feje miatta, mert noha most tért haza többhónapos külföldi útjáról, egy mukkot sem lehetett kihúzni belőle mindarról, amit látott, tapasztalt és átélt. Azaz - úgy tetszett - s éppen ez volt a riport szempontjából a bökkenő -, hogy a kiváló és hír­neves ember egyáltalán nem látott, nem tapasztalt és nem élt át semmit. Hogyan? — kérdezték a gyerekek tágranyitott szemmel, s kórusban.­­ Úgy, hogy csodálatosképpen nem érdekelték a tájak, a városok, az emberek, vagyis a külső élmények - magyarázta Márta s tűnődve hozzáfűzte, hogy persze .. . ez nem is olyan csodálatos, mert hiszen ez az ember az alapvető élményét mindig magában hordja, bárhová utazik. Így aztán akár egy cellában is kuksolhatna, de mégis kilép a cellából, hogy azt, ami az ő belső élménye, átadhassa utazás közben mind­azokon a helyeken, amelyek az ő számára teljesen közömbösek. Ami tulajdonképpen érthető, mert a maga szellemi kalandjait a legnagyobb mértékben belső és nem külső szférákban éli át. - Ez az igazi - mondta Sándor. - És tudd meg, hogy nekem ez a te lehetetlen riportalanyod szerfölött rokonszenves. Egy pillanatra úgy látszott, mintha Márta megharagudott volna, de aztán elmosolyo­dott, mindössze kissé élesen megkérdezte: - Igen? - majd némi hallgatás után hozzátette: — De azt csak elismered, hogy szörnyen nehéz az ilyen riportalany, aki mindenre csak a vállát vonogatja, és amikor végső kétségbeesésében azt kérdi az ember: „Nagyon meleg volt Casablancában?" Azt válaszolja: „Nem tudom. Nekem, ha vezénylek, mindenütt melegem van." Egy­szóval, ebben a zenészben nem lehetett egyetlen emberi húrt megpendíteni. Ámbár ... talán éppen ez volt az az emberi húr ... Csakhogy . . . erről inkább regényt írnék, mint riportot... A beállott rövid csendben Kati az „emberi húr" megpendítésén tűnődött, vajon az mi fán terem, s elképzelte Mártát, amint nehéz riportalanyát hanyag eleganciával keresztülfekteti a térdén, mint egy mandolint. A mulatságos képet Verocska cérna­vékony hangja zavarta meg. - Hol van Casablanca? Zsuzsa, aki evés közben is olvasott, most ráült a Neruda-kötetre s meglehetős gyors és pontos magyarázatot adott Casablanca földrajzi fekvéséről, továbbá rögtönzött kis­előadásban vázolta Észak-Afrika politikai helyzetét, majd megjegyezte, hogy Casablan­cában nincs se színház, se hangversenyterem. Hogy a nehéz alany hol koncertezett? Biztosan egy kávéházban, vagy egy hotel halljában. Mire Vera meg Panni azt mond­ták: - Nahát, szép kis hely! - és egy ütemnyi késéssel Kati is rávágta kánonszerűen: - Nahát!... Márta pedig - miután csöndes mélabúval lemondott a regény-lehetőségről - újra föltette a kérdést, hogy mármost mit írjon egy ilyen emberről, aki nem hajlandó kötélnek állni és számot adni az élményeiről. - Szerintem - mondta Sándor — arról a másik utazásról, az igaziról kell írni. Mert az az igazi, amikor az ember nem kifelé utazik, hanem befelé. Kati csodálkozva fölnézett. Mit mondott, Sándor? Pest felé? Felfelé? És először egy robogó vonat, aztán egy függőlegesen száguldó szputnyik jelent meg a szeme előtt. Lehetséges, hogy mégsem hallotta jól? Pedig már vatta sem volt a fülében. - Felfelé? - kérdezte súgva a balján ülő Pannitől.

Next