Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)

1965 / 6. szám - MŰVÉSZET - Bőgel József: A Kossuth Lajos Tudományegyetem előtti szobrokról

mechanizmusa megfelelően funkcionált. Létrehozták az egyes szobrok zsűribizottságait, annak rendje és módja szerint többször zsűrizték a születendő alkotásokat, s még abban sem volt hiba, hogy a zsűrizésbe bevonták - a rendelkezéseknek megfelelően - a város és az egyetem (az eszmei gazda) képviselőit. (A történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznünk a következőket: az egyetem akkori vezetői - tudomásunk szerint - nem értettek egyet a térnek szobrokkal való díszítésével vagy legalábbis ilyen tág koncepció alapján történő díszítésével; a zsűrizésben mind az egyetem, mind a város képviselői változó szorgalommal és összetételben vettek részt, s ez is akadályozta a nagyobb igényű koncepció kialakulását.) Az Alap kitűnő művész-szakértői biztosították, hogy az eredetileg más célból létrejött, vagy csak stúdiumként megalkotott szobrok „összerendeződjenek", megkövetelték, hogy az egymással szem­ben ülő (fekvő, hasaló) szobrok művészei az alkotás kezdő fázisában együttműködjenek, határo­zottan kijavíttatták a kompozíciós-statikai hibákat, s így elérték azt, hogy a szobrok színvonalas, értékes alkotások, elhelyezésük pedig bizonyos (bár csak formai) koncepcióra utal. Debrecen kapott hat - nem is „kis pénzbe kerülő" - jól szobrot, s ironizálás nélkül mondjuk, hogy csak köszönet érte mindazoknak, akiknek részük volt benne. Végső soron azonban az eredmény meglehetősen felemás. A hat aktszobor eszmeileg csak köz­vetve van kapcsolatban az egyetemmel, csak annyiban, hogy az egyetem hallgatói fiatalok, ezek a szobrok egészséges fiatal testeket ábrázolnak (igazán csak testeket, mert szellemi arculatot alig!), s így némiképpen emlékeztetik a térre érő szemlélődőt, hogy az előtte levő nagy épület nem aggszakállúak tanintézménye. Inkább a kőgruppokhoz és a színes reflektorokhoz idomul­nának, azokhoz azonban nem elég felszabadultak, elevenek, dinamikusak. Tréfásan azt mond­hatnánk, hogy egyaránt csalódik bennük az egyetemet meglátogatni készülő, s a kőgruppok, refreflektorok csodáit kutató és váró, messze földről érkező vándor; az pedig nem is kétséges, hogy mit mondanának Méliusz Juhász Péter és társai a késő utódoknak, ha feltámadva poraikból megtekintenék az átrendezett téren e meglehetősen profánul „öltöztetett" és viselkedő bronzfiata­lokat. (Tévedés ne essék, csak így, együtt, kifogásoljuk az utóbbiak „profánságát"). Engedtessék meg, hogy mindezek után őszintén és kajánkodás nélkül csodálkozzunk: hát nem volt magasabb és egységesebb eszmei szempont e szobrok elkészíttetéséhez, figyelembe véve a hatszázéves év­fordulót, felszabadulásunk huszadik évfordulóját, a város nagyszerű hagyományait, a szocializ­mus erejét és perspektíváját hirdető, bizonyító városrendezési célkitűzéseket és eredményeket,­­ nem utolsósorban pedig az egyetem szerepét Tiszántúl kulturális életében? Igazságtalanok lennénk, ha mindezek után hallgatnánk az egyes alkotások értékeiről, bár az előbb felsorolt „rendelési", legfőképpen pedig eszmei bizonytalanságok eleve kizárták, hogy kiemelkedően értékes szobrok jöjjenek létre. Tudjuk, hogy a sorrend a művészek és a nagy­­közönség számára már eleve értékelést jelent (az előbbiek megsértődnek érte, az utóbbiaknak meg igazán mindegy, sőt örülnek, ha a lényegre irányul azonnal a figyelmük), ezért az elhelyezés sorrendje helyett inkább az értékek sorrendjét teremtjük meg krónikát kísérő elemzésünkkel. A hat alkotás közül Varga Imre Fekvő nője tetszett a legjobban. (Az épülettel szemben állva, baloldalt a város felől a legelső szobor.) A művész nagyon szép ívben fekvő, ballábát két kezével átkulcsoló, pihenés közben is feszülten figyelő fiatal lányt mintázott meg. A fej modern, fiús hajviseletű, az arc némiképpen mongoloid-magyaros. Az egész mű előadásmódja hallatlanul biz­tonságos, korszerűen nagyvonalú, a kompozíció minden erőltetettség nélkül újszerű, a mintázás statikailag is kifogástalan. Alkotója jól ismeri az emberi test és a mintázás anyagául szolgáló agyag, illetve bronz törvényszerűségeit, s a sablonokat elkerülve, él is az adott lehetőségekkel. Minden erőltetettség nélkül azt is mondhatnánk, hogy sikerült megteremtenie az egészséges, életnek örülő, a szellemiekben is kitűnő fiatal lány típusát. Ungváry Lajos Ülő férfijével valami hasonlóra törekedett, már ami a típusalkotást illeti. (Az épülettel szemben állva, jobboldalt a város felől a harmadik szobor.) Puhább, lágyabb testű, napba néző férfit ábrázol, aki jobb kezére támaszkodik, bal kezével lábát fogja s ezzel mintegy ülő kont­raposztot valósított meg, kerülvén a sablonos megoldásokat. A fej értelmes és csak halványan mikrokefál-jellegű; kár, hogy az egész alkotás kissé élettelen, inkább stúdium-szerű, s így hatást alig gyakorol a nézőre. Nagyjából hasonló szerepű és értékű az együttesben Madarassy Walter Ülő nője (sajnos, a szobrok címe egyhangú, ezen a recenzens sem tud változtatni!). Kezében ágat tartó, minden bizonnyal a tavaszt, a fiatalságot szimbolizáló, támaszkodva ülő fiatal nőt mintá­zott meg, modern hajviselettel. Feje értelmes, a test vaskosabb a szemben levőnél, a megmintázás nyugtalanabb, erőtől duzzadóbb, előadásmódja sokban Kerényire emlékezteti a nézőt. Összhatá­sában azonban ez a szobor is kissé élettelen, eklektikus alkotás (Az épülettel szemben állva, bal­oldalt a város felől a harmadik szobor.) A három hátralevő szobrot nehéz értékrendbe sorolni. Mindegyik alkotásnál megfigyelhetünk értékes törekvéseket és kiváló kvalitásokat, azonban a végső megvalósításba „valamilyen hiba csúszott". Érezzük Marton László Férfiaktjánál (szemben, jobboldalt a város felől az első szo­bor), hogy el akarta kerülni a sablonos kompozíció veszélyét, s ezért bal könyökére támaszkodó, alsó testét kissé felemelő, élénken előre figyelő (ugrásra kész, támadástól félő vagy vízbeugrás­

Next