Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 16. (1965)
1965 / 7. szám - KÖNYVEK KÖZT - Fülöp László: Ladányi Mihály: Utánad kószálok
szemlélet körvonalait éreztük kibontakozni. Okunk volt remélni, hogy az érlelődés, a kiteljesedés igen értékes lírát, önálló költői világképet eredményez majd. Ez idő szerint azonban az impozáns ívelés megtörni látszik, az út cikcakkossá kuszálódott, a szemléleti-világképi alap mintha súlyosan megsérült volna. Költészetében eddig a lényeges gondokkal való számvetések feszültségét éreztük, perbe szállt a köréje fonódó problémákkal; most viszont a gondok jelenléte még erősebb, mint idáig volt, ám a szembenézés erélye hiányzik; feladni látszik a harcot, a szenvedélyt, a szemléletében egyre jobban eluralkodik a fáradt lemondás, mindent egyetemlegesen és kellő megfontolás nélkül kérdőjelező szkepszis, a groteszk fintorokba, ernyedt legyintésekbe menekülő szomorúság. Meglepő e versek hangja, mintha az öregségbe fáradt lélek szomorkodna a magukat egyre fáradtabban vonszoló sorok mögött. „Megöregedtem fiatalon" - panaszkodik az Amerre jártam, majd az öregség, a fásultság, kedvetlenség tényeit említi, s az igény feltűnő ereszkedéséről, a fiatalság elvesztéséről siránkozik. A Menedék pedig a végsőkig való megkeseredés érzését foglalja lehangoló látomásba. Anarchikus elégedetlenségről vall a Napilap is. Sorolhatnánk a példákat. Ladányi a szüntelen elégedetlenség, a nem csillapuló nyugtalanság énekese. A valóságfolyamatok nyugtalanítják, az ő sajátos látószögéből szemlélt élettények diszharmonikus állapotba zaklatják. Költő és külvilága szűkebb és tágabb környezet, összhangjának, kiegyensúlyozott viszonyának nyomát sem lelhetni ezekben a versekben. A kapcsolat szinte egyetlen meghatározó eleme a folytonos konfliktus. Ladányi meghasonlott a korral, a világgal általában, csömöre van a politikától, a nagy szavaktól, kiábrándult mindabból, amit közéletnek szokás nevezni. (Kocsmakert, Blues, Szavak sötétben, Boldog elődeim, Amerre jártam). A megcsalatottság érzése miatt a visszahúzódás, az elfordulás, a keserűen gunyoros kívülhelyezkedés. Európát s az egész korvalóságot torzító tükör elé idézi, groteszk túlzásokkal festi karikatúraszerűen torzra, majd fintort vág az egészre. Az ernyedt belenyugovás fintora ez, kedvetlen legyintés, nincs benne semmi vitalitás. Erejéből mintha csak bágyadt reflexiókra futná, tudomásul veszi az eleve egyoldalúan látott tényeket, s azzal próbálja túltenni magát rajtuk, hogy öreges rezignációval, kajánul megmosolyogja az egészet, gondolván, semmi értelme a perlekedésnek, a vállalásnak, a megfontolt indulatnak, az ember ki van szolgáltatva a rajta kívül álló tényezők alattomos játékának. Költőnk nyomasztó ellentétet észlel a társadalmi valóság, a közélet tünetei, vélt vagy valódi tendenciái és saját elképzelései, szubjektív erkölcsi eszményei közt. Úgy véli, a tiszta elvek a gyakorlatban eltorzulnak, a forradalmi jelleg a kisszerű megvalósítás, a gyarló emberi cselekvés következtében jórészt elsikkad. Az a bölcs, aki belenyugszik a tapasztaltakba, s igyekszik minél jobban kivonni magát a közéletből, felépíti a maga kis világát, ahová lehetőleg nem hallatszik a zaj, s csak a menekítő szerelem világol értelmesen, enyhet adóan, nyugtató önfeledtséggel. A „tisztán szeretnék élni, fiatalon" szép szándéka eszerint csupán e külön világban valósítható meg sértetlenül. Ez a felpanaszolt öregség tehát kényszerűség, kívülről erőszakolt öltözék, mely épp az eredendő vágyak eltorzítójaként szakadt a lélekre. „Ez az öregség más valahogy, nem a nyugalom paplana szívemen, hisz úgy élek még, mint a gyerek: kezem kitartom a csörgő eresz alá s a szélnek adom magam, ingyen. A kor rakódott le szívemben, eremben az meszeseden el." A feladás, a visszavonulás, a lemondás jelzései sorakoznak a költeményekben. Ezzel egyidejűleg vészesen zsugorodik a horizont is, elvékonyulnak az éltető kapcsolatok, fellazulnak az értelmes vonzások, a figyelem érdektere szűkül, a motívumok ismétlésbe hajlóan variálódnak. Egyedül érzi magát a költő, nem lát lehetőséget a torzulások megszüntetésére, s ezért keríti hatalmába a tehetetlenség rosszérzése: „Vagányködöm kínomban, mit tehetnék, s a világ ellen szólok hevesen." (Szegény költő dala) „Én már unom e torz szabályokat, de lásd, ily egyes-egyedül mit tennék annyi ellen? Hát keressünk, gyere, egy magános szobát, hogy az illem után ránk lelhessen a kellem." (Te lángolószemű . . .) „Lehorgadt fejjel dörmögök én is, ahelyett, hogy a szélbe vágnám öklöm és szétkiabálnám igazamat. Ücsörgők bánataim fészkén, mint e zilált mondatban a szavak." (Kocsmakert) A már-már idült rossz közérzet első indoka tehát ez a fajta objektív eredetű konfliktus. Ugyanakkor van a problémának egy másik vetülete is. Ladányi keserű kételkedésének, csalódottságának és „idegességének" szembetűnő endogén természetére, alkati tulajdonságokból fakadó összetevőjére gondolunk itt. (Ki a szélbe, Utánad kószálok, Élhettem volna gyönyörűen). Valami nagyfokú belső nyugtalanság