Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 17. (1966)
1966 / 11. szám - TANULMÁNY - Szilágyi Vilmos: "Hová fog ez vezetni?..." (Utópizmus és anti-utópizmus)
IJIT Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az anti-utópizmus is utópizmus, csak éppen negatív, mert a valóság negatív ellenképét, a fejlődés negatív lehetőségeit mutatja meg. A kontraszt alapjául szolgáló pozitív eszményeket és értékrendet ugyan nem mondja ki közvetlenül, de a háttérben mindig ott vannak s ezek határozzák meg az anti-utópia haladó, vagy reakciós jellegét. AZ UTÓPIZMUS ÉS KORUNK TUDOMÁNYA A mai utópizmusra elsősorban az jellemző, hogy megnövekedett benne még az ún. science-fiction-okban, vagyis a természettudományos-technikai jellegű, többnyire novellisztikus utópiákban is - a világnézeti kérdések súlya és szerepe. Az anti-utópizmus egyes extrém eseteit kivéve, az utópizmus korunkban lényegében feladta azt az igényét, hogy végleges, statikus és tökéletes berendezkedésű jövő társadalmat ábrázoljon, amely a Rosszat (vagy a Jót) teljesen kiküszöbölte. Korunk utópizmusa reálisabb, tudományosabb, mondhatnánk: dialektikusabb lett. Nem akar minden előttünk álló problémát egyszer s mindenkorra megoldani. Az utópikus szerzők egy-egy lényegesnek tartott kérdésre, kiválasztott szakterületre specializálódnak - nem ritkán maguk is tudósok - s többnyire csak ezen a területen belül állítják fel merész hipotéziseiket, ill. prognózisaikat. Természetesen, mint minden specializálódásnak, ennek is vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Mindenesetre törvényszerűnek látszik, hogy a technika és a tudomány leggyorsabban fejlődő, legtöbbet ígérő ágai szerepelnek legnagyobb súllyal az utópikus irodalomban. Ebből a szempontból különösen kiemelkedő jelentőségűek ma: az űrhajózás, az atomfizika és a kibernetika. 1. A világűr megismerése és az űrhajózás kb. a múlt század vége óta úgyszólván megszakítás nélkül az utópikus érdeklődés előterében áll. A jelzett időre tehető a science-fiction kialakulása, amely J. Verne és a tudományos-ismeretterjesztő kalandregény túlhaladása formájában megy végbe és az űrhajós-regények számának ugrásszerű növekedését eredményezi. Szerepe lehet ebben bizonyos új asztronómiai ismereteknek (pl. 1877-ben Schiaparelli felfedezi az állítólagos „Mars-csatornákat”), de a világ imperialista felosztásának, a földi expanziós tér kimerülésének is. Az I. világháborút követően valóságos „világűr-mozgalom" bontakozott ki, miután Ciolkovszkij és később R. H. Goddard (1919-ben) bebizonyították, hogy rakétával ki lehet jutni a világűrbe. A legutóbbi évtized gyakorlati sikereinek jelentősége ebben a vonatkozásban nyilvánvaló. Az űrutazás-téma feldolgozásának két vonala alakult ki: az egyiket homocentrikusnak, a másikat heterocentrikusnak vagy excentrikusnak nevezhetnénk. Kétségkívül az előbbi a népszerűbb, amelyben a gocentrikus szemlélet maradványai rendszerint expanziós törekvésekkel kapcsolódnak. Az ilyen típusú utópikus regényekben az ember „meghódítja” a világűrt, konfliktusokba keveredik idegen bolygók lakóival stb. Nem vitás, hogy e „Tejút-imperialisták" égi kalandjaiban a földi gyarmatosítási és háborús politika tükröződik. Ma már azonban van a homocentrikus űrhajós-regénynek szocialista jellegű változata is. (S. Lem, I. A. Jefremov, Botond-Bolics György, Marton Béla stb.) Ide tartozik a világűr-utópia egy különleges típusa is: idegen világok baráti, vagy ellenséges, de mindenesetre fejlettebb technikájú űrhajósainak behatolása a Földre. A másik, excentrikus típust lényegesen kevesebb mű képviseli. Ezek vagy teljes egészükben idegen bolygókon, a miénktől eltérő feltételek között játszódnak, vagy legalábbis a földi embernek csak mellékes, ill. alárendelt szerepet juttatnak. (H. P. Lovecraft, O. Stapledon egyes művei.) 2. Az atomenergia felhasználásának lehetőségei különösen a legutóbbi két évtizedben foglalkoztatják az utópikus írókat, amióta az első atombombák tragikus komolysággal az emberiség elé vetítették egy esetleges atomhalál perspektíváját. H. G. Wells ugyan már 1914-ben anticipálta az atomháborút. R. Heinlein, az egyik legtehetségesebb 5 65