Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 2. szám - KÖNYVEK KÖZT - Stetka Éva: Lányi Sarolta: Múlt és jelenidő
Lányi Sarolta: Múlt és jelenidő Arany Öszikéinek utánozhatatlan hangja felfelbukkan a magyar költészetben. Legutóbb Illyés kötetében találkoztunk vele s most Lányi Sarolta Új versek ciklusában. Az idő múlását mindnyájan érzékeljük. Mégis, az öregedés, halálközelség más-más hangokat vált ki a költőkből. Van, aki anakreoni sóhajokkal vágyakozik a letűnt ifjúság után, van, akiben az idő múlásának érzékelése felszínre dobja legigazibb kincseit. Lányi Sarolta az utóbbiakhoz tartozik. A közeli halál távlatában kevés lényeges dolog marad, de ez a kevés annál fontosabb. Magától kínálkozik az életmű összegezésének igénye, a célképzetek összefoglalása, az életért és még elérendő feladatok fölsorakoztatása, az egyéniség mérlegre állítása. Későkori magányosság? A legemberibb távlatból a legalapvetőbb igények ragyognak föl múlhatatlan fénnyel és a béke- és szeretetvágy meleg fényei. A romantikus szárnyalások helyett önironikus szemléletet kapunk, de ez az irónia gyógyító orvosság, a lényegre redukálódás költészete. Elsősorban költészetét teszi mérlegre az írónő. Kevésnek érzi, amit a költészet adhat, mégis kimeríthetetlennek. „Nagyon szűk az a szellemi távlat, amelyre a versek ablakot tárnak. Ám mögötte egy más naprendszer él, hol bonyolult lelkek kórusa zenél, s örül a frissült, fiatal világnak. A háborgás is békévé igazul, szelíden unszol: tanulj, csak tanulj" (Buzdító) Ugyanígy a Pályaválasztás is rezignáltan állapítja meg: a költészet beteljesedett, de ami utána jön, már kétséges. Pedig nem az. Lányi Sarolta költészete sehol sem olyan élő, mint ezekben a rövid, erős gondolatiságot sugárzó gnómokban. A Veszteség azt a tudatállapotot írja le, amikor az egyetlen, igazi szó hiányzik a megfogalmazáshoz, és ezt az egyetlen szót nem találjuk, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. De a későbbi művek erejében mégis ez az igazi és egyetlen szó él! A versek más csoportja az elveszett hitvestárs emlékét idézi. Mindig erőt és bizakodást merít ebből az emlékből a költő. A Petőfitől Juhász Ferencig terjedő sorköltészet legszebb magyar darabjait talán Lányi Sarolta írta. A kedves valóban él, mert tovább gyűrűzik emléke a költő életében, alkotásaiban. „De volt múltamban egy idő! A jobb jövő hírét, ígéretét hozta nekem egyetlenegy társam. Hivott s én mentem. Nyomát sok részen át követtem boldogan, mert hittel telt a lelkem" (Felelni kár) A gnómák egy másik csoportja az öregségről és az öregséggel megbékülő, magán ironizáló, majd számvetését előkészítő lélek problémáival foglalkozik (Egyfajta sors, Elvonultan, Késő, Kioltott mécses). A halált nyugodt idegzettel és merész bátorsággal várja. Ő az élőkbe kapaszkodik, unokája szemét érzi élete legfőbb bírájának. Rendkívüli érzékenységgel figyeli meg a természetet, és a természet élén ujjongó fiatalságot. Úgy érzi, az ő élete teljesedik ki a mai fiatalsággal (Tavasz, Virágok, Nyár). S megtalálja a maga történelmi feladatát is a mában: énekese lenni a jelennek. „Írja emlékeit az, ki szerepet visel a történelemben, mert én igazán mondom sohasem szerepeltem. A be nem avatottak millióival együtt viseltem el, mit sorsunk ránk mért - bár nem hitetlenül s nem petyhüdt közönnyel. Amit tehettem megtettem hazámért. De első személyben mindig csak versem beszélt helyettem." (Múlt és jelenidő) Érzi, hogy a vers szolgálat és ki is fejezi azt. önironikus és csúfondáros sorai közt messze világít a hit, amely az új embert és új életét illeti. Gnómáit régi verseiből való válogatással és pazar műfordítás-gyűjteménnyel egészíti ki. Új kötete meglepetés versei kedvelőinek is, és igazi irodalmi esemény. (Magvető, 1966.) STETKA ÉVA