Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)

1967 / 7. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Az irodalmi hatás mechanizmusáról (Keats: Óda egy görög vázához)

dulatlan domborművek", az „eleven embernél hőbben és lángolóbban szerető már­ványfigurák", a „valóságos városoknál gazdagabb élettel teli, vázába karcolt város", a „hallható zenénél édesebb dallamot játszó néma fuvolák" paradoxonára. A parado­xonok e láncolatába azután már minden további nélkül kulcsolódik, kulcsolódhatik bele a végső, a megszólaló váza paradoxona.'** Furcsamód, Brooksnak ugyanaz vethető a szemére, mint ami Keatsnek: esszéje re­mekbeszabott, az elemzés kitűnő, hibátlanul szőtt a gondolatmenet,­­ csak épp a végső konklúzióval van valami baj. Ez, úgy érezzük, valahogy kilóg az egészből. Valószínűleg azért, mert nem az igazi kérdésre válaszol. Mert nem azt kifogásolják sokan az elemzett versben, hogy a váza megszólal a végén, hanem azt, amit mond. Ezt a súlyos bölcsességet, ezt a nyersen gondolati-filozófiai-esztétikai szentenciát ér­zik sokan idegen testnek a vers művészien átszellemített, nem fogalmi igazságokat közlő, hanem szép­ élményt sugárzó, áttetsző struktúrájában. Nem mintha e szentencia gondolati tartalmával volna baj, korántsem. Tartalmilag, gondolatilag könnyen beépíthető e platonista-neoplatonista bölcsesség a versbe, s akár Keats egész kései költészetébe. Nem a tartalmát, hanem a jellegét, megfogalmazás­módját, formáját, nyers fogalmiságát érzik, érezhetik sokan kirívónak a versben. Vajon méltán és joggal-e, vagy sem? E kérdést, végső fokon, csak az döntheti el, hogy vajon formájánál, formai elemeinél, belső struktúrájánál fogva beleilleszkedik, beleszervül-e ez a versvégi szentencia a vers egészébe, egészének struktúrájába. A továbbiakban erre a kérdésre keresünk a vers elemzésével választ. Mi e végső, olyannyira hangsúlyozott mondat szerkezete? A retorika formulái, „mikro­­struktúrái" között könnyű megtalálnunk a modellt: nyilvánvaló, hogy chiazmussal vagyis egy egymással szimmetrikusan keresztbe állított mondatpárral van itt dolgunk. A Szép igaz, az Igaz szép (A : В : В : A). Mondhatnánk úgy is, hogy két egymással szembeállított feszültség-pár ez, mert a Szépség és az Igazság azonosítása olyan meglepetésként hat ránk az első pillanatban, mintha két ellentétes töltésű pólus kö­zött csapna át szikra. De Cleanth Brooks terminusával élve nevezhetnénk e szerke­zetet paradoxonnak, paradoxon-szerű struktúrának is, minthogy nem két, hanem egyetlen ellentét-pár ez tulajdonképpen, amely azzal kelti bennünk a hirtelen ki­szikrázó s aztán feloldódó feszültség élményét, káprázatát, hogy váratlanul a feje tetejére áll, s figyelmünk így látszólag vagy ténylegesen visszajut, visszavillan abba a kiinduló pontba, ahonnan ellökte magát. A Szép fogalom-síkjáról átváltunk az Igaz fogalom-síkjára,­­ majd az Igazról vissza a Szépre. De akárhogy nevezzük is e mondat szerkezetét, szerkezeti képletét, az mindenképpen megállapítható, hogy jelen van benne valamiféle szimmetria, mégpedig mondjuk így: ellenmozgásos, hol az egyik, hol a másik irányba billenő szimmetria,­­ jelen van továbbá valamiféle feszültség, két fogalom, vagy két tudatsík közötti feszültség,­­ s jelen van valami mozgás, valamiféle dinamika is, mert az A : В , В . A viszonyt nem statikus feszültségként, állapotként, hanem a pólusok közt ide-odafutó, villanó lendületként, mozgásként érzékeljük. Eredeti kérdésünket ezek után úgy fogalmaz­hatjuk meg, hogy vajon a vers­ záró szentenciának ez az ellenmozgásosan szimmet­rikus, síkváltó, ide-odavillanó feszültségrendszere rokonságban van-e a korábbi so­rok, strófák belső szerkezetével, belső mechanizmusával. Nem kell sokáig keresgélnünk a versben, mert már az első sorban az említettel ro­kon, csak valamivel gazdagabb mozgás- és feszültségrendszert találunk. Két egymás­­baszőtt, két egymás tetejére állított metaforát: Thou still unravished bride of quietness . . . (Te, még érintetlen menyasszonya a nyugalomnak, csendnek . . .) ** Cleanth Brooks: The Well Wrought Um. 1947. Pp. 139-152.

Next