Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)

1969 / 4. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet)

századi „neo-strukturalista" rendszerezés sem vont vola le annak idején semmit a vi­rágok szépségéből, aligha kell azon bánkódnunk, hogy most nem a virágok, hanem a versek rendszerezésének, tipologizálásának, viviszekciójának kora érkezett el (a bo­tanikusok azóta már, továbbhaladva, komolyabb feladatok megoldásán fáradozhat­nak). E rendszerező s formalizáló kísérletek természetesen nem pótolják s nem teszik fölöslegessé a nagyműveltségű és gazdag érzékenységű kritikusok munkáját, akik a jövőben is nélkülözhetetlen kalauzai lesznek az olvasónak a versek birodalmában. Mások történetietlennek, sőt, történet­ellenesnek ítélik az újabb keletű módszere­ket. Ezeknek az ellenvetéseknek már több alapjuk van. Kétségtelen ugyanis, hogy an­nak idején, a tízes-húszas években az akkor hagyományosnak és egyeduralkodónak számító történeti szemlélet elleni lázadás szüksége és szándéka hívta javarészt életre e módszereket, s kétségtelen, hogy a kifejezetten strukturalista (­ vagyis nem a Sza­bolcsi Miklós alkalmazta neo-strukturalista és kvantitatív­­) módszereket még ma is sokan szigorú következetességgel kizárólag szinkron, vagyis a történeti folyamatot erőnek erejével figyelmen kívül hagyó vizsgálatoknál alkalmazzák. Kétségtelen az is, hogy e programszerűen szinkron vizsgálatok kapóra jöttek az utóbbi évtizedekben je­lentkező ,­historikus és anti-historikus bölcseleti-világnézeti irányzatoknak, s így nem teljesen alaptalan az az aggodalom, hogy e módszerek nyakló nélküli importja meg­zavarhatja a nálunk folyó, kifejezetten történeti szemléletű kutatást. Kötetének zárótanulmányában Szabolcsi Miklós részletesen foglalkozik e veszéllyel, és meggyőzően mutatja ki azt, hogy a strukturalista, neo-strukturalista módszerek nem szükségszerűen történetietlenek, sőt ellenkezőleg: eredményesen alkalmazhatók tör­téneti kutatásoknál is. Szabolcsi néhány igen jó példával szolgál. Kifejti, többek kö­zött, hogy a kutató egy bizonyos történeti folyamatról több egymást követő szinkron metszetet készít, majd a kutatás második lépéseként e szinkron struktúrák megfelelő pontjait összeköti, akkor igen pontosan, a hagyományos módszereknél esetleg ponto­sabban fölrajzolhatja a történeti fejlődésvonalakat. De meg is cserélhető a kutatás két fázisa: ebben az esetben nem keresztmetszetek, hanem hosszmetszetek készítésével kezdi a kutató egy adott történeti folyamat fölmérését, s hosszmetszeten itt az érten­dő, hogy felrajzolja egy mozzanat, mondjuk - egy művelődésszociológiai vizsgálat­nál - a kiadott könyvek számának, a színházi férőhelyek számának, a lakosság szá­mának, a jövedelmek alakulásának stb. görbéjét, majd ezek után metszi keresztbe, bizonyos időközönként, e grafikonokat s vizsgálja a görbék egymáshoz való viszo­nyának változó arányát, összefüggéseit, struktúráját. Az irodalom- és művészettörté­neten kívül már jóformán minden más történeti diszciplína végez, egyre nagyobb mértékben, ilyen jellegű történeti-strukturális méréseket. Az ellenvetések harmadik csoportja formalistának bélyegzi a strukturalista kutatáso­kat. Szabolcsi Miklós könyve szinte nem más - már ha e módszertani vita aspektusá­ból mérlegeljük -, mint ennek az ellenvetésnek s legalábbis részben tévhitnek a cá­folata. Elhatárolja magát azoktól a strukturalista teoretikusoktól, akik a forma­tarta­lom ellentétének illetve különállásának már puszta fölvetését is elítélik, s a műalkotá­son belül mindent „strukturált anyagnak", vagy „kifejező formának", „jelentéssel teljes formának" tekintenek,­­ és azon fáradozik, hogy a forma és tartalom sajátos egységét (nem azonosságát!) és gazdag belső összefüggéseit megkeresse.­­ E munká­hoz, elemezendő példaként József Attila Eszmélet című versét választotta. Kötetének felépítése a következő: Az első hat fejezetben, mint már említettük, elsősorban kvantitatív-statisztikai mód­szerekkel fölméri a vers nyelvi anyagát: hangtani (1. fejezet), szótani és mondattani (2. fejezet), lexikai (3. fejezet), verstani (4. fejezet), nyelvtani (5. fejezet) és poétikai (6. fejezet) szerkezetét, sajátosságait. Nem teljesen „formális" és nem teljesen „szink­ron" már itt sem az elemzés. Nem formális, mert a funkcionális stilisztika eszközei­vel már itt rendszeresen értelmezi a számszerű fölmérés eredményeit, vagyis igyekszik meghatározni, (­ néha a kelleténél talán közvetlenebb átkötéssel -) hogy mi a hatása, jelentése, funkciója a vers egészében a különböző hangtani, mondattani és más mozza­natoknak. S nem is pusztán szinkron, mert a József Attila vers számszerű eredményeit.

Next