Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)

1969 / 1. szám - 50 ÉVE HALT MEG ADY ENDRE - Kovács Kálmán: Ady két témaköre

50 ÉVE HALT MEG ADY ENDRE Ady két témaköre Művek, műfajok tematikai rendszerezése­­ ritkán bizonyul termékeny szempontnak. Ritkán, mert eleve sugallja, hogy a mű egyetlen élményből vagy egyetlen témából formálja tartalmait. Elhomályosítja azt, hogy a témáknak, a nagy élményeknek, a nagy érzéseknek megvan az önmagukon túlnövő képessége, hogy örökösen jellemző rájuk a beolvasztóképesség, más témák, más érzések, más emberi tartalmak befoga­dása, asszimilálása. A tágulás és szűkítés olyasfajta elmozdulásai árnyékolódnak be, amelyek néha az egyén egész élettapasztalatával dúsíthatják egy pillanat lírai benyo­mását, máskor meg sajátos keveredésekkel tágítják a téma eszmei teherbírását. Nem véletlenül figyelmeztetett Szabó Lőrinc a lírai vers­élmény egyfajta időfelettiségére. Nem a kötöttségek és kötődések hálózatának tagadásáról van itt szó, nem időn­­kívüliségről, nem társadalom- vagy korfölöttiségről, csupán arról a tényről, hogy a benyomás akkor válik művé, ha mozgásba hozza a személyiség egészét, ha a pillanat ingere túlnő a jelenen, az egyén teljes élettapasztalatává tágul, s múltbeli emlékek, jelenbeli közérzet és a jövőbe feszülő vágyak különös karneváljából kristályosodnak ki a mű mondandói. A költők állandó lírai témái mindig változatos tartalmakat hordoznak. A halál vagy például az isten, ha gyakori, tartós élmény, olyan gondolatsorok befogadására is ké­pes, hogy a létrejött művet már szinte értelmetlen magával a témával jellemezni. Olyan horizontot járnak be a gondolatok, a lélek olyan elmozdulásainak lehetünk ta­núi, ahol már egyszerűen csak versről, csak önkifejezésről lehet szó. Mégpedig az ön­kifejezésnek arról a roppant próbálkozásáról, amelyről Mauriac beszél egyik nyilat­kozatában: az egyetlen, a végső, a minden továbbit feleslegessé tevő önkifejezésről. Vizsgálnunk kell tehát Ady témáinak tartalmi változatait, a beolvasztás variánsait, hogy felderítsük a manapság már gátakba ütköző témák eszmei gazdagságát és mély­ségeit. Eléggé felderítette már az Ady-irodalom a halállal társalkodó közérzet okait. Utaltak a költő betegségére, a francia szimbolisták gyakori halálmotívumaira, amelyek fel­szabadították a költőnkben lappangó hajlamokat. Szó lehet a megfáradásról, a lelki­testi harcokban, az élmények hajszolásában, az eszmei küzdelmekben való kimerü­lésről. Az ilyesfajta állapot két módon is odasodródhat a halál vonzásterébe. Részben úgy, hogy az elfáradás apátiája, a lelki közöny, az életerő kifogyása rokonnak érzi magát a halállal. Mintha élve élné át ilyen pillanatokban a halált, mintha a létezésnek is lennének halálszerű állapotai! Részben úgy, ahogyan a paraszti bölcsesség szokta fogadni a sokat szenvedők halálhírét: „jól járt szegény". Mert a nagy fájdalmakban, a lelki konfliktusokban, az örökös harc szakadatlan felindulásában feltűnhet a halál úgy is, mint az abszolút nyugalom, a vágyott béke, a sóvárgott pihenés jelképe. A har­cok embere olyan összhanggá szépítheti ilyenkor a halált, mint Hemingway Santiagója, amikor a létezők ősi harmónia- és békevágyát fogalmazgatja a nagy erőfeszítés után. Ám gondolhatunk egy általánosabb mozzanatra is. A halál azóta problémája az em­beriségnek, amióta van emberiség, hiszen a létezés dialektikájában élet és halál együtt van, elválaszthatatlanul. A legősibb témák egyike a művészetekben is, s a haláltánc freskóitól a középkor világvég-városain át az elmúlás elégiájáig terjednek változatai. A századvég és a 20. század művészete mégis megújította a hagyományos témát, mert

Next