Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)

1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Rákos Sándor: Csokonaival, Umbriában

RÁKOS SÁNDOR Csokonaival, Umbriában Perugia, 1972. szeptember végén El kellett volna jutnia ide Vitéz Mihálynak, ha lenne osztó igazság a sorsban, ide mindenképp el kellett volna jutnia. Nem szabadott volna örökre lehunynia szemét, amíg nem látta ennek az égnek sugártöréseit, azokat az éles napfénycsíkokat, ame­lyek úgy nyilallnak a leszálló ködbe, mint a reflektor - kihasítva és mintegy színpad­ra emelve a könnyű párokba burkolt táj egy-egy részletét. Mi történik ezen a színpadon? Múlt és jelen együtt: kőfallal körülkerített város a hegytetőn, legalább ezeréves, na­gyobb része felhőben, egy szelete mégis belekerül az alkalmi megvilágításba. És milyen ragyogó szelet! Karcsú tornyok, kecses bástyafoltok, csak a lovagok hiányoznak a falak tövéből. Meg a félrecsapott süvegű, színes köpönyegű, sürgő-forgó kalmárok az utcákról; vasorrú banyák a házak előtti kőpadkákról. És a nem-emberi - de itt ugyancsak emberies - történés: a természet. Az olajfák, a fenyők, a cédrusok. A mindenféle bokor és fű és virág. A tüzes csillag­ocskákkal Megrakott vadrózsafa. A mindégzöld borókákkal Uszkuruc és bodzafa. A rekettyék nyájas karral Összvetüzvén ágakat, Kellemetes zűrzavarral Mutatják itt magokat. (Kleist: A tavasz című költeményéből; Csokonai fordítása) Itt lehetne még csak füvészkedni. Vitéz Mihály! Bizonyára lenne egy-két észrevételed az umbriai vegetációról, különös tekintettel a hajdúságira, komolykodón aláhúzva a párhuzamokat és az ellentéteket. Különben is olyan ez a kisvilág, hogy kedved telnék benne, biztosra veszem. Nem úgy, hogy bármily rövid időre is elfelejtenéd, még kevésbé, hogy csöppet is lany­hábban szeretnéd emiatt Komárom megyét, vagy Somogy­országot. Éppen fordítva, a távolság feloldaná a keserűség ízét, csak az édes maradna meg; elfelejtenéd a sokféle csalódást, talán még Lillát is elfelejtenéd. (Seregnyi donnát, epedő szeműt, poétára vágyót találnál az ódon házakban, kik már évek óta leselkednek a kovácsoltvas ab­lakrácsok mögül, hogy a gyorsléptű vándort megpillanthassák.) S szíved betelvén az örömmel, egyszerre olyan honvágyat éreznél az otthoni nyomorúság után, amilyet birtokkal és kastéllyal rendelkező kegyes pártfogóid (mint az előbb Czinderyt sirató, majd Erdődy karjai közt ismét magára találó „gróf Erdődyné ő nagysága") sem érez­­hetnének. Bizony, Mihály, itt a bökkenő! Ahogy elnézem az ezertornyú, száztemplomú városokat (minden templomban annyi freskó, annyi mozaik, annyi műkincs, amennyivel tizen­három török-tatár dúlta magyar várost föl lehetne díszíteni) egyre sűrűbben kell arra gondolnom: ezeket a Hozzád hasonló, ragyogó művészeket megfizette valaki, még­pedig nem is akárhogyan. Ilyen monumentális falsíkokat, pincétől a padlásig meg­munkált kőfelületeket nem lehet nyomorogva telezsúfolni remekművekkel. Rengeteg pénz és nyersanyag és idő és türelem használódott el itt,­ ezek a rendelők évekig­­évtizedekig, s nemcsak egy-egy disznótoros vacsora, néhány napos vendéglátás erejéig pártfogolták védenceiket, ahogy Téged a mecénásaid.

Next