Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 8. szám - KÖNYVEK KÖZÖTT - Fülöp László: Zelk Zoltán összegyűjtött versei
zedéki forrásvidék" jegyeit kereső nemzedéktárs , Rónay György is kiemelten utal rájuk. Az elvágyódás, az idillvágy és szépségszomj természetesen csak nosztalgia marad, kivallásuk nem változtatja meg a személyiség valóságos élethelyzetét. Az erősödő költői helyzettudat pedig mind világosabban mutatja az otthontalanságot, az árvaságot, a szomorú magányt, a szegénység állapotát. A kifosztott táj az elégiázó rezignáció fölerősödéséről vall. Szaporodnak a szegénység keserű életképei, sokasodnak a külvárosi életközegekről, a proletárlétről készített keserű rajzok, s a szegénység sorsát közvetlenül ismerő és belülről átlépő ,,én" magáról szólván is a kilátástalanságot, a vigasztalanságot érzi s panaszolja (pl. Fénytelen múlik el napunk, Nincs vigasz itt). Sorjázó képei, leírófestő megjelenítései gyakorta idézik az évszakok jelentéseit, napszakok váltakozásait, a természeti világot, a „kifosztott táj" látványát, mely konkrétságában is rendre hordozza a szegénységről azonosulva valló költői érzelmeket, mélyebb jelentéstartalmakat. Ez a jelentés nélkülözi a hevesebb indulati áramokat és gondolati izgalmakat; a táj élményekbe olvasztott szociális érvényű mondanivaló nem mondható igazán határozottnak, kiélezettnek, a kombattáns erély hiányzik belőle. Nincsen szó lázadó gesztusokról. Vas István találó megfigyelése szerint a gyöngédségre, meleg érzelmességre, szeretetelvű emberségre, szelídségre hajló kedély „a vigasztalanságban is szépséget lát s a nyomor tárgyait bensőséges lírával veszi körül". Bizonyára a szociális szemlélet igénye, a konkrét tapasztalatokhoz ragaszkodó élménykezelés és a generációjára jellemző nyugatos ihletettség, artisztikus hajlam, szépségkereső líraeszmény keveredik a zelki költőiségben, ebben a különféle hatóelemeket ötvöző paradox verstípusban. Erre a különös kevertségre célozhat Rónay György is, amikor azt említi, hogy Zelk jellemző sajátja a 30-as években „a kifosztott-táj-bukolika", a „proletár-pásztori múzsa" líraisága. Az élményvilág, a motívumrendszer, a szemléleti formák, a magatartásmód, ihlet és módszer folytonosságát tanúsítja A lélek panaszaiból is, igazolván a kortársi kritikának azt az észrevételét, hogy az egymást követő kötetekben Zelk Zoltán lírájának belső szerkezete - mondandója, hangneme, formavilága - keveset változik, inkább lényegszerű azonosságot mutat. A valóságot a költői tükrözés ebben a szakaszban is otthontalannak, idegennek, emberellenesen rossznak és kilátástalannak ábrázolja. Hiába csodálkozik rá az érzékeny figyelem a tárgyi-természeti világ tüneményeire, hiába melegszik fel a lélek az áhítatos szerelem sugaraiban, hiába a szegények életét sajátjának érző rokonságtudat, őszinte és erős érzelmi azonosságérzet, a plebejus szemlélet vonzó tisztasága vagy éppen „a vers lehet csak fegyvered" (Verset, csak verset), a „mindenből verset!" (Bolyongó) védelemkereső, oltalmat remélő szép „mániája" és az irrealitás régióiba vivő esetenkénti képzeletjátékok oldó-tágító lehetősége — a személyiség életérzésének alapbajait egyik kísérlet, egyik útkereső próbálkozás sem szüntetheti meg. Újra és újra előtör a panaszhang, az elégia, a melankolikus érzelem, a rezignáció. A magányos lélek, az otthontalan lét, a passzivitásba szorult emberség szomorú tónusú vallomásait közvetítik a nem táguló körben mozgó költemények motívumvariáló módszerrel, azonos élmény- és helyzettípusok felett körözve, ihletetten, de nem túl változatosan, színező formamegoldások nélkül, a jambusi ritmust hullámoztatva, kevés modulációval. A történelmi idő pedig egyre jobban elkomorult, mind fenyegetettebben élt az ember, szenvedve a barbárság támadásait. Költőnk személyes sorsa kivált rosszra fordult: távol a hazától, számkivetve, az üldöztetéstől megkínzottan, megalázva, a szenvedés poklaiban kellett átélnie a 40-es évek elejének szörnyűségeit. A két év után ciklus idézi fel ezt az állapotot. A felszabadulás történelemfordító élménye a gyors hangváltás, a nagy fordulat előhívójává válik Zelk költészetében. Egyszerre felhangzik gyorsan reagáló verseiben a spontán fakadó örömhang, az elemi életöröm szava. Valósággal örömittas kiáltásra ihleti az újrainduló élet, az épülő ország látványa. A szabadságot ünnepli ódai emelkedettséggel; úgy érzi, „egy ország tápászkodik, újul", egy „épülő, egy édes ország" éled, s mintha énekszóra, a dal ütemére, „zengi minden elem" a győzelmet. Az átélő boldogan megadja magát első benyomásainak, a „teremtés" szerencsés tanújaként adja hírül észleleteit. „Dús ámulatban" élve fogja versbe az életbizalom, a felszított lelkesültség, a kételytelen reménykedés hitvallásait (pl. Szabadság, Egy vöröskatona sírjánál, Zuglói reggel, Teremtés). A hangnem egyneműen patetikus, a személyesség feloldódik a kollektív élmény kiéneklésében, megfogalmazódik a „légy pártos költő" ars poeticája, jellegadóvá válnak az ági-